A második évadról!

Sziasztok!

A következő évadról csak annyit szeretnék írni, hogy ezen a linken lesz majd olvasható. Itt is megosztom veletek, hogy tudjátok! Bár gondoltam rá, hogy itt folytatom, de.. Valahogy így jobban tetszett! :) Szóval. Holnap (jún. 23.) kikerül a Prológus, addig is, itt a Trailerje! :)

Epilogue

Wendy Moon

Képtelen voltam bármit is csinálni. A napjaim unalmasak lettek, és szánalomra méltóak. Minden éjjel rémálmaim voltak, kora reggelre már leizzadtam mindent magamon, ami csak textilnek számított valaha. Alig aludtam, és ameddig csak egyedül voltam mindig az ablakon bámultam ki, és csak néztem, ahogyan lassan teljesen beköszönt az ősz, és hamarosan a tél is. Idegesítő volt minden másodperc. Így is szánalmas volt, ahogyan a szívem megfájdult magányában, hogy nem volt a közelemben Zayn, de azzal a tudattal, hogy az apám előkerült, és egy fűszálat se mozdított meg azért, hogy találkozzon velem, még jobban belefájdult a szívem. Nem tudtam mihez kezdeni magammal. Minden kifordult önmagából, és megváltozott, és én ott ültem a közepén mindennek. A délelőttöket Elizzel töltöttem, mintha minden rendben lenne, de lassan kezdtem is így érezni. Kezdtem elfelejteni az érzéseket. Mindent. Egyedül a düh maradt meg bennem, és az egyre csak izzott. Mégis ki juttatott el idáig engem? Ki árult el, kinek köszönhetem ezt az egészet? Ki tehet erről? Niall. Feladtam azt az életet, hogy elegáns, és hölgy legyek, bár ezt már Zaynnel való találkozásomkor megtettem. Egyre kevesebbszer nevettem, vagy csak mosolyogtam. Egyedül Elizzel, Helennel és Zackkel voltam kedves, olyan mint régen. A magányomban, mindig a jövőmön gondolkodtam. Öt évet fogok itt élni, vagyis már csak négy és felet. Niall felé való érzelmeim elmélyültek. Akármennyire is volt a legjobb barátom, az árulás nem felmenthető akármivel. És a szívem azt akarja, hogy megbosszuljam. Nem Zayn miatt. Nem más miatt. Saját önzőségem miatt. Megkértem Elizt, hogy vágja le az addigra már váll alattiig érő hajamat, amit olyan "jól" sikerült neki, hogy pár centis fürtöket varázsolt nekem. Legalább egy ideig nem kell foglalkoznom vele. Ezek közben lassan eltelt három év. Három éve mardos a düh, és felenyéssz a magány, hiába vesznek néha körül.

- Biztos vagy benne? - kérdezte Zack, én pedig bólintottam. Megakartam változni, belsőleg, külsőleg, mindent elfelejtve, ami fájt valaha nekem. Zack a tűt egy gyertya fölé emelte, majd lefújta valamivel, amit Helen adott oda fertőtlenítőnek, majd a tiszta tűnt a fülemhez igazította, és biccentve jelezte, hogy kezdi. Megmosolyogtatott, hogy ennyire izgul egy kis lyukasztástól. Nem éreztem semmit se, mikor szúrta, csupán mikor már a porchoz ért. Felszisszentem, de kibírható volt. Ezek után beraktunk karika-fülbevalókat, és a másik oldalon is megismételtük ezt. A mosdó szélén lévő zsepikkel letöröltem a fülemen lévő apró vérpöttyöket, és elégedetten elmosolyodtam. Az egyik fülemben hét karika volt, míg a másikban csak négy. Rövid hajam össze volt borzolva, és sminkem füstös szemfestékből állt, és vörös rúzsból. Ruhám már a szokott szakadt farmer volt, és egy szürke trikó, mivel már nyár közepe lett.
- Mi lenne velem nélküled!? - mosolyogtam hálásan Zackre, ő pedig csak átölelte vállamat, és együtt néztük a tükörben a munkája gyümölcsét.
- Hát kislány, még inkább a depresszióban lennél! - felelte egyszerűen, én pedig biccentettem. Igaza volt. Nélkülük még mélyebben lennék, mint most, hiába telt el, több, mint a fele, az itt töltött időmnek.
- Bárhogyan is döntök, velem maradsz? - kérdeztem tőle elsötétült tekintettel, mire elkomorodott, majd csintalan mosolyra húzta ajkait.
- Ha bemutatsz valami jó palinak, talán - kacsintott, mire felnevettem. Bólintottam, majd sóhajtva bementem a szobámba, és hanyatt vágódtam az ágyamon. Ez a harmadik évem itt, mégis az emlékeim nem változtak semmit. Még mindig ugyanúgy él bennem minden egyes mozzanat.
  Apámról rengeteg hírt kaptunk, miszerint, ismét kezei közé fogta a dolgokat, és ott folytatja, ahol abbahagyta az életét. Egy kivétellel; nélkülem. Persze, ezek után rengeteg cikk került ki rólam, miszerint apám intézte el ezt így, vagy én akartam megölni. Mind hanta, de szíven ütött a tudat, miszerint egyszer sem érdeklődött utánam a saját vér szerinti apám. Zack leült mellém, és felsóhajtott.
- Ezt később akartam elmondani, de hamarabb megérkezett, mint vártam volna. Wendy. Vendéged van! - állt fel, majd kiment az ajtómon, miután fölültem. Vendégem? És ezt engedi az intézet? Kinyílt az ajtó, és egy hosszú lábú, barna hajú lány jelent meg. Lábain, és karjain tetoválások voltak, míg csupán egy rövid sortot viselt, és fehér trikót, amin fekete-kék kockás ing volt. Kék szemei elől a feje tetejére rakta napszemüvegét, így látszódott erős sminkje. Ledöbbentem, de rögtön fölugrottam.
- Hát így megváltozik az ember, ha ilyen intézetbe kerül? - mért végig, miközben rágózott, én pedig megvontam a vállam, és hozzásétálva megöleltem.
- Niko! - csak ennyit tudtam mondani, de nem is állt szándékomban bármi mást is. Aztán mégis. - Miért.. hogyan kerültél ide? Minek jöttél? Ahh.. annyira hiányoztál! Hiányoztok.. - mondtam a magamét halkan, miközben elengedtem. Elmosolyodott, majd leültünk az ágyamra.
- Beengedett a recepciós, miután közöltem, hogy a barátnőd vagyok.. Valami Helen.. Úgy vigyorgott, mintha Isten lennék! Eskü, ide többször jövök! - kuncogott. - De most nem is ez a lényeg. Próbáltam apádhoz kerülni, de nem jött össze. Ezért Liamnek segítettem, hogy ő legyen a maffia új vezére, mivel az apját, aki volt a vezér, becsukták életfogytiglanig. Sok minden történt három év alatt. Ezek közt az is, hogy már a maffia velünk dolgozik, bár most a banda mindenhol van szerte Amerikában. Na egy szó, mint száz, azért jöttem, hogy ebben a két évben helyre rázzalak kisanyám! Mivel, ha mindennek vége, akkor megint együtt tudsz lenni Zaynnel, és ha úgy lesz, normálisan élhettek! - ölelte át vállamat, én pedig csak bámultam rá. Nem fogtam fel semmit se, abból, amit mondott. Normális élet? Már csak két év, és végre együtt lehetek Zaynnel? Felsóhajtottam, és behunyt szemmel hagytam, hogy Niko tovább beszéljen nekem, az elmúlt három évről.

Niall Horan

Öt év. Öt mocskos éve vagyok itt ezen a leprás helyen. Egy egész élet hosszú, hacsaknem tesz ellene az ember, hogy ne legyen az. Ezek után egy kérdés marad. Hogyan döntesz? Mindig ez jár a fejemben, bárhol vagyok. Hogyan döntök? Annyit güriztem, hogy az esetlen Wendy a legjobb barátjának tekintsen, és precízen kiterveltem a tűzesetet is, erre nem meghiúsult egy hülye sötét egyed jóvoltából? Lehetetlennek éreztem, hogy Zayn legyen az, aki keresztbe tett nekem, de mikor elsőnek megláttam őket, mérhetetlenül dühös lettem. Elárulta a maffiát, majd engem, egy ringyó miatt! Hülye szürke falak, hülye rácsok, mindegyik embert utáltam itt, és máshol is. Dögölne meg mind. Utáltam az egész kócerájt, és rühelltem, hogy életfogytiglant kaptam. De, ki nem szarja le? Nem tudnak itt tartani engem. Ez csupán egy kis szieszta, hogy kipihenjem magam a nagy csatám előtt. Mindent elfogok követni, minden kis kavicsot megmozgatok, hogy holtan láthassam Wendyt, és a bandáját.
 Épp arról beszélgettek körülöttem az étkezdében, ami épp a tévében folyt. Wendy hazatért. Elvigyorogtam. Ez az én lehetőségem. Mivel Zaynnel egy szárnyba kerültünk, vagy három órát napi szinten egy légtérben töltöttünk, de ő még csak rám se bagózott, ami idegesített. Louis mellettem ült. Rá sandítottam, ő pedig engem bámult. Tudta, mit akarok mondani, ezért elfordult, mielőtt mondtam volna neki a tervemről. Igaza van, nem itt a legjobb egy szökési tervet megbeszélni. Zayn hálásan, és megbűvölte tanulmányozta az egyetlen tévét ebben a kócerájban, én pedig őt bámultam vérszemet kapva. Rám pillantott, én pedig kapva az alkalmon, rávetettem magam, és őrült módjára verni kezdtem puhány, csontos arcát. Korcs. Ez volt ő. Egy korcs.
- Ki fogom nyírni a csajod! - üvöltöttem rá, vigyorogva, de ő csak tűrte az ütéseimet, és hagyta magát, miközben az őrök rögtön leszedáltak róla. Elhurcoltak, én pedig csak magamból kikelve röhögtem. Szánalmas kis korcs volt Zayn, és semmi több. A föld alá való, ahol a rovarok kinyalhatják a szemgolyóját. Amint kikerültem, szét vertek, a falnak basztak, és ott rugdostak, majd a cellámba dobtak. És még örülhetett az ember, hogy ennyivel megúszta. Kösz, Isten, igazi segítség vagy!
- Rohadnátok meg! - köptem a földre véremet, ami a számba került, de végül a falhoz kúsztam, és háttal neki támaszkodva ültem, és pihentem. Nem maradok itt tovább. Ki kell találnom valamit, hogy kiszabaduljak innen.
Eltelt egy kis idő és Louis visszatért köreimbe, mivel a cellatársam volt. Felsóhajtott, mikor meglátott, és egyenesen a saját ágyára vetette magát.
- Ma este kiszökünk - jelentettem ki neki, mikor a folyosó kihalt lett, és tudtam, hogy nem soká őrség váltás lesz. Nem soká itt az időnk.
- Én nem megyek! - sóhajtott még egyet, és ekkor mérhetetlen nagy dühöt éreztem. Az az ember elárult, aki egykor a bajtársam volt, most pedig Louis. Ellenem fordul mindenki? Következő ki lesz? A csajom? Kinyírok mindenkit. Felpattantam, és meredten bámultam kifejezéstelen arcát, ami engem vizsgált.
- Hogy mit csinálsz?
- Nem megyek. Jól hallottad! Engem vegyél ki a bulijaidból, kiszálltam. Elfáradtam Niall, nekem ennyi elég volt! - mondta, bennem pedig tolongtak a negatív érzelmek. Ez is egy korcs lett. Egy nyápic dög.
- Rohadnál ki te is gyökerestül! - vetettem rá magam idegesen, mire ő megfogta csuklóimat, és egy rántással kiszabadította magát, és a földre hajított. Igen. Ez mindig is így volt. Négyünk közül Zayn, és Louis volt a legerősebb, majd Harry, és végül én, de ezt sose fogom beismerni. A halál fogja! Megráztam csuklómat, és csak idegesen felnevettem. Akkor egyedül intézkedem. Megvontam a vállam, és már rögtön tudtam, kihez kell fordulnom, hogy kijussak innen. Csak a jelemre várt. Oda mentem a rácshoz, és szélesen elvigyorodtam, mikor megláttam az ismerős őrt.
- Bocs, de kellene egy papír! - mondtam neki, és ő csak elmosolyodott halványan, és biccentve közeledni kezdett. Te így Zayn, én így. Lássuk, ki lesz a gyorsabb, aki rátalál Wendyre. Bár ezer százalék, hogy te már csak a holttestét fogod látni.

------------------ ••• ------------------

 Ezek után a riasztó beindult, és őrök tucatjai rohantak össze-vissza a börtönben, hogy megtalálják a szökött rabot, de lekéstek. Niall Horan, már elmenekült, hogy összehívja a csapatát, és ismét belekezdjen valamibe. Össze kellett szednie a megmaradt embereit, és akiket csak tudott, kiszabadított.
  Wendy Oliver Moon, és Nicole Soninclar elindult, hogy a friss csapatukkal ismét felkészüljenek a közelgő végső csatára, míg meg nem érkezik a vezér. A kérdés már csak az; Zayn Malik hogy cselekszik?

____________________________________________________________

Sziasztok!

  Lehet, így hirtelen fog jönni ennyi kihagyás után, de ez tényleg az utolsó rész volt. Nem fogok ide most nagy búcsút írni, mivel hamarosan elkezdem a második évadát is, hiszen csak azzal lesz kerek a történet. Röviden, érzelem mentesen; köszönök mindent nektek, de komolyan! Eszméletlenek vagytok skacok! 132 feliratkozóval zárul ez az évad, megannyi hozzászólással megspékelve. Szóval köszönöm, hogy olvassátok, hogy írtok hozzá! Remélhetőleg Május vége, esetleg Június közepe felé fogom publikálni a következő évadot, hogy addig is írjak, és csak hetente kelljen posztolgatnom nektek, nehogy így járjak, hogy akár több hónapos kihagyás után tudjam csak hozni a részt. Mindegy, ez már csak részlet kérdése!
  A blogról röviden. Eredetileg 50+epilógussal akartam volna zárni, de rájöttem, hogy nem tudnám mivel kitölteni az űrt, amit kellett volna. Nem akartam nagyon húzni. Az első évadban megmaradtak kérdések, de a legtöbbre választ fogtok kapni a következőben. (Már ha van..) Ha bármi kérdésetek, óhajotok lenne velem szemben, elérhető vagyok az e-mailemen ( kauka.kincso@gmail.com ). Azt hiszem mindent leírtam, amit csak akartam.. Szóval még egyszer nagyon szépen köszönöm nektek, és azoknak is, akik segítettek, mikor elakadtam, meg néhány karakter adómnak is.. Leginkább Nikonak. Szóval.. köszönöm!
Hamarosan jelentkezem!

Kincső.xx

Thirty-seven

Wendy Moon

Sosem gondolkodtam el azon, mi lesz velem később, mikor már egyedül leszek a valóságban. Hiába vannak körülöttem mindig emberek, mentálisan nincsenek.  Az elmúlt néhány napban Zaynnel oly' annyira összemelegedtünk, hogy el se lehetett minket választani. Szinte annyira fölgyorsult körülöttünk minden, hogy nem is tudtuk követni a dolgokat. Legyőzött az idő, és azt vettem észre, hogy már a bíróságról jövünk ki. Nem emlékszem semmire sem, ami bent történt, de valahogy nem is érdekel. Úgy éreztem körülöttem semmi se változott, csak én. Már nem tudtam koncentrálni, folyamatosan a szüleim jártak a fejemben.
Teltek a percek, a napok és a hetek is. Alig jutottunk egyről a kettőre, bár már rég meghozták a döntést, egyszerűen még keresik a biztos bizonyítékokat. Idegtépő az egész. Végül eldöntötték a többiek, hogy szét szélednek, nehogy őket is belevonják az egészbe. A házban hárman voltunk. Elegem volt az egészből. Azt kívántam, bárcsak vége lenne már ennek a hülyeségnek, mert mindenki tudta, mi lesz a vége. Akárhogyan is történtek volna a dolgok, már most feladtam. Végül alig egy fél évbe telt, mire eldöntötték az ítéletet. Niall és Louis életfogytiglant kaptak ember ölések, és az Állammal szembeni összeesküvés okából. Harry és Zayn az elrablásom miatt, és ember ölések okaiból tíz évet kaptak. Valamilyen politikai szemszögből, és mivel áldozatnak minősültem, és az ember ölésemet önvédelemnek könyvelték el, megúsztam a börtönbe jutást. Ugyan apát még nem nyilvánították ki halottnak, lefokozták a családot, így már semmi közöm sincs bármilyen politikához. Viszont kitudódott az alkalmi összeesésem, így elvonóra tanácsoltak, és elfogadtam. A tárgyalásokat befejezték ezzel, és én tíz évig nem láthatom Zayn-t.
 Lassan egy hónapja, hogy elvitték őket, és magányosnak érzem magam. Mintha a szürke életem ismét itt lenne, csak még szürkébben. Nincs ötven árnyalata, talán három, és ez nyomasztja a lelkem. Megszakítottunk minden kapcsolatot azokkal, akik visszavonultak és elmenekültek. A lábamon egy magas szárú csizma volt, térd föléig érő farmerrel, és felsőnek egy fekete blúzt választottam, miközben bezselézett hajamat Zayn egyik sapkája takarta. Felsóhajtottam, mikor már bevitték a cuccaim, és már csak én állok a hatalmas szürke épület előtt, amin rengeteg ablak volt, és valamilyen okból egy kórház benyomását keltette az emberekben. Messze volt a várostól, a határán húzódott, és kihalt volt a hely. A nap már felkelőben volt, mikor benyitottam a rézkapun, és egyenesen az ajtóig sétáltam, amit kinyitva, megláttam a rám váró jövőt.
 Elsőnek Elizzel találkoztam, aki - szerinte - végig mellettem lesz, és segíteni fog nekem. Gyönyörű hölgy volt. Azt állította, hogy ötvenkét éves, de maximum negyvennek nézett ki, így csak akkor hittem el neki ezt, mikor megmutatta az iratait. Szőke hullámos haja volt, ami a melléig ért, és amit mindig egy csattal tartott össze. Kék szemei voltak, és egy lepke tetoválása volt a csuklóján. Pár centivel volt tőlem alacsonyabb, és karcsú volt. Volt egy fia, aki egy betegségben meghalt kiskorában, azóta férjével él a közelben. Aztán volt egy orvos is, aki minden héten megvizsgált; Helen. Öreg volt, és gúnyos, mégis lehetett érezni az aggodalmait barna szemeiből, és a gesztusaiból. Egyszerű ember volt, legalábbis ezt állította, mikor beszélgettünk. Férje meghalt, és két gyereke már felnőtt. Ősz haja egykor barna volt, de ma már csak a göndörségét őrizte meg. Furcsa betegségben szenvedett, amitől a bőre két színű volt. Ettől nem tudják eldönteni az emberek, hogy most fehér bőrű, vagy sötét bőrű. Vegyes foltok voltak testén, amit a vitiligonak köszönhetett. Mégis elképesztőnek találtam őt is. Az eltelt napokat leginkább velük töltöttem, esetleg néhány beteggel beszéltem, de egyik se maradt meg az emlékeimben; mindig Zaynen gondolkodtam. Ő vajon gondol még rám, vajon elfelejtett?
 Eltelt egy hónap a beköltözésem óta, és a pizsamámban ültem a szobám ablaka előtt, miközben forró menzateát ittam. Hajam már nőtt pár centit, így már minden hajszál elért a vállamig. A szobám egyszerű volt. Szürke falak, Egy ablak, ami a kertre, és a távolba néz, egy kemény rugós ágy, a felett egy kép, virágokról, és fákról, komód, éjjeliszekrény, egy kis asztal, ruhásszekrény ami mellett volt található a fürdőszoba, zuhanyzóval, vécével, mosdóval.
Kopogtak, és valaki bejött. Nem figyeltem rá, csupán néztem a lassan teljesen ragyogó Napot, amint felkel a hideg mező mögül. November közepén járhattunk, de nem érdekelt az idő.
- Egyre többször bambulsz el, drágám! - érintette meg valaki a vállam, és én összerezzentem. Eliz volt az, és mikor felpillantottam rá, halványan elmosolyodtam üdvözlésnek szánva.
- Egyre többször hagysz magamra! - mondtam neki a véleményem, mire felnevetett. Elhalványult a mosolyom, mikor két beteg elment a szobám előtt, és nevetésül beszűrődött. Ők jól érezték magukat itt. Nem tudom, miért jöttek ide az emberek. Nem tudtam, mire való ez a hely. Azért jöttem ide, hogy elmulattassam az időmet, amíg nem láthatom Zayn-t.
- Egyre több látogató jön, szóval bocsánat.. - rázta meg a fejét, amit a szemem sarkából érzékeltem. Még mindig a Napot figyeltem, és kortyolgattam az italom. A szokásos piros-fekete kockás szoknya volt rajta, és hozzá egy fehér trikó, amit egy szürke pulóverrel takart el. Felsóhajtottam, mikor már égette a szemeim a fény, és elfogyott a teám. Eliz addigra elment, és fel se tűnt. Nem tudtam mit csinálni, egyszerűen unatkoztam.
A következő hetekben Helennel beszélgettem, hogy mégis mi lehet az oka a rohamaimnak. Nem jutottunk semmire. Nem is érdekelt. Aztán a következő hét első napján Eliz berontott a szobámba, miközben épp pizsamát váltottam, nyomában Helennel. Csodálkozva néztem a két hölgyet, ahogyan zihálnak, és Helen egy újságot szorongat a kezében.
- Mi a baj? - estem pánikba; még sose láttam őket ilyennek. Sebezhetőnek tűntek, és törékenynek, tudatlanoknak. Egy ideig mélyeket lélegeztek, majd mosolyogva összenéztek, de közben az aggodalom is ott volt a szemükben. Izgatottan mozgolódtak, mintha nem tudnák biztosra, hogy jó dolgot cselekszenek-e.

- Hát kisanyám, ennek talán örülni fogsz! - vigyorgott a legidősebb, és a kezembe nyomta a papírnyomtatványt, mikor eléjük értem a szobám közepén. Érdeklődve hajtottam ki, és a kiemelt cím a szememet is kiszúrta. Hirtelen hányinger jött rám, és zaklatott lettem. Felzokogtam, és a kezemet a számra szorítva néztem a fekete-fehér képet, amin egy szakadt ruhában, koszosan egy férfit raktak a hordágyra, felette óriási betűkkel csak ennyi állt: "Megtalálták az eltűnt Elnököt!" Térdre zuhantam, és a földre engedtem a papírt, és tenyeremet arcomra nyomtam, hogy elnyomjam az érzéseimet. Örültem, izgatott lettem, aggódtam, és nem értettem ebből semmit se. Hogyan élte túl, és eddig hol volt? Mi történhetett vele? Sürgősen látni akartam élőben, de tudtam, hogy mivel az állapotom instabil lett, nem igazán engednének ki. Éreztem, hogy mindketten letérdelnek mellém, és simogatnak, beszélnek hozzám, de nem foglalkoztam velük. Él az apám! 

Egy kis idő után elapadt a könnyem, és csak némán néztem a tenyerem. Mi történhetett vele?

- Vajon megfogja látogatni? - végre sikerült felfognom miről beszélgettek mellettem, de nem adtam jelét, hogy hallgatom. 

- Biztosan, de gondolom, még idő, mire rendbe jön a kórházban, neki pedig nem lenne jó, ha visszamenne.. - válaszolt Helen, és igazat adtam neki, és nem is. Úgy éreztem, minden gondom elszállt, így felnevettem örömömben, és szorosan megöleltem őket, abban a  kényelmetlen helyzetben. 

- El se hiszem! Istenem, köszönöm! - suttogtam a hajukba, miközben vigyorogtam, és megint könnyektől csillogtak a szemeim.

Ezek után minden napot arra szántam, hogy a lelkem meggyógyuljon, és hívjanak. Mindig, mikor kinyitották a szobám ajtaját, odakaptam a fejem, de sosem ő volt az. Hiába volt hűvös, rengeteget voltam a kertben, és sokat olvastam, így elterelve a gondolataim az időről. Sehonnan se jeleztek nekem, hogy az apám hogy van, egy árva levelet se kaptam, vagy hívást. Semmi változás se történt, mégis boldog voltam, és minden nap mosolyogtam. Egy hét telt el, és megismertem Zacket, aki egy páciens volt itt, lassan három hete. Egy idős volt velem, és sose árulta el, miért került ide.  Helyes volt. Szőke rövid haj, zöld szemek, izmos alkat. Mégis, mikor találkoztunk, rögtön Zayn jutott eszembe. Hiányzott, és ezt még Zack hülye viccei sem feledtették el velem.

Thirty-six

Wendy Moon

Lassan teltek a percek, ahogyan ránk sötétedett, és én már az ágyban feküdtem, szorosan mellettem Zayn-nel.Nem tudtam behunyni a szemem, mert féltem, ha legközelebb kinyitom, már nem lesz itt, hanem egy másik lánynál, vagy éppen a rácsok mögött. Egyiket se akartam egyáltalán. Csak néztem kisimult bőrét, ránctalan arcát, amin már lassan látszódott a borostája. Félig nyitva tartott ajkait figyeltem, amivel szuszogott. Haja kócosan a homlokán és a párnán pihent, miközben a selyem takaró alig takarta mezítelen felsőtestét. Mocorgott, összeráncolta homlokát, és közelebb vont magához az ölelő karjaival. Csodálkozva néztem őt. Sose gondoltam volna, hogy szerelmes leszek bárkibe is. Nem hittem volna, hogy pont egy ilyen alakba fogok valaha is összefutni az életem során. Ha mondjuk egy évvel ezelőtt megmondják nekem, hogy elrabolnak, és egy gyilkosba leszek szerelmes, kinevettem volna. Mégis, most ebben a percben nem tudtam nevetni. Féltem. Nagyon is féltem, hogy mi lesz Zayn-nel, a többiekkel, velem.
Az álom sokáig nem jött a szememre, mégis, mikor pislogtam, és következőleg kinyitottam a szemem, már fényes reggel volt. Zayn még aludt, mikor az öltözőszobámba sétáltam, onnan át a fürdőbe. A kádba rózsaolajas vizet öntöttem, szirmokkal, és tusfürdővel. A hajamat kifésültem, elzártam a vizet, levetkőztem, és néhány illatgyertyát meggyújtottam. Szinte belefeküdtem a forró gőzölgő vízbe, és élveztem, ahogyan elsőnek megfeszülnek, majd ellazulnak az izmaim. Nem tudom meddig pihenhettem ott, szétázva, mikor már elkezdtem mosakodni, hajat mosni. Végül egy bézs színű selyem köntösbe zártam testem, hajamat törölközőbe bugyoláltam. A szépítkezésem végéhez érve értem el, hogy sima epilált lábamon a matt vörös ruhám simogatta bőröm, ami egészen a térdem föléig ért, míg mellem fölött már csipkés minta pihent, egészen a nyakamig. Kifestettem a szemeim barnás-fekete árnyalatokkal, számat pirosra kentem, majd hajamat begöndörítettem. Anyu régi kedvenc fülbevalójával tűztem föl a füleimet, amik egy egyszerű fekete négyzet alakú kristályok voltak, fehérarany kerettel kirakva. Volt hozzá egy ugyanilyen apró gyűrű is, azt is fölvettem, majd Zayn-től kapott nyakláncot a ruha mögé bújtattam. Az egyik piros aljú magassarkú cipőmet vettem fel, ami fekete és bársonyos volt. Végül a teljes alakú tükörben végig mértem magam, majd biccentve visszamentem. Nem volt senki se már a szobában, így az étkezőterembe sétáltam, néha meg-megállva egy-két alkalmazottal cseverészni. Már mindenki lent eszegette a reggelijét, így én is helyet foglaltam. Rögtön elém raktak néhány buggyantott tojást, almás teát, pirítóst és gyümölcsöket. Megköszöntem, majd elkezdtem csipegetni a falatokat. Mindenki némán ült, és a telefonját nyomkodta, evett, ivott, vagy csak bámult. Az ügyvéd pár óra múlva jön, hogy kapjon anyagot, de előtte Thomasnak kell megérkeznie, és akkor mindent lebeszélni vele, aztán a papírmunkák, vagyis azok, amiket alá kell írnom. Beszélni néhány ügyféllel. Csak sóhajtottam a hirtelen felhalmozott feladatoktól, és rögtön elment az étvágyam. Megtöröltem az ajkam, majd ledobva a szalvétát felálltam, és elnézést kérve elvonultam. Láttam Zayn kipihent, és aggódó tekintetét, de csak előre figyeltem. Egyenesen apám dolgozószobájához, hogy akkor aláírjam a dolgokat, amiket kell.

- Elnézést, de az unokatestvére megérkezett! - nyitott be egy itt dolgozó férfi, és én megkértem, hogy hívja ide. A következő percben lesimítottam a ruhám, rendbe tettem a papírokat, majd mikor kinyílt az ajtó, halványan elmosolyodtam. Thomas még most se változott meg. Alig töltötte be a harmincat, egyre jobban passzolt hozzá a fekete bársony öltöny, amihez vörös nyakkendőt vett fel. Fekete haja hátra volt simítva, és kreol bőre makulátlan volt. Zöld szemei szomorkásak voltak, de valami megbízhatóságot is árasztottak. Nem sok mindenben hasonlítottunk, mivel nekem míg ovális, neki szegletes arca volt, köszönhetően a széles állkapcsának, és enyhén borostás arcának. Fölálltam, amikor közelebb sétált, és elé léptem. Elmosolyodott, mikor lenézett rám, mivel csak az álláig értem. Kitárta karjait, én pedig megöleltem. Apa parfümje volt rajta, amitől párás lett a szemem, de próbáltam uralkodni magamon.

- Rég láttalak Wendy! - suttogta, majd eltolt picit magától, és jól megvizsgált. Csak elnevettem magam, ahogyan aggódóan nézte a cipőmet. Hiába az ilyen elegáns kinézet, mikor így viselkedik néha.

- Én is téged! - mosolygok rá, s visszaülök apa asztala mögé, míg ő az asztal elé. Megköszörülöm a torkom, mert még innen soha se kellett bárkivel is beszélnem. 

- Szóval, mint tudod, apa meghalt, és át kell venni a helyét. Mivel nem sokára kezdődnek a bíróságok, nem hiszem, hogy én helyébe léphetnék. Szerintünk tudomásukra jutott, hogy milyen instabil az állapotom, így nem fognak engem akarni, hogy vezessem az országot. Végig gondoltam az egészet, tegnap éjjel pedig beszélgettem apa munkatársával, hogy mi fog történni. Miután eldöntötték Zaynék helyzetét, engem elvisznek egy rehabilitációs központba, hogy rendbe rakjanak. Azt mondják az egész öt évet vesz igénybe, de remélhetőleg kevesebbet. Addig is, és nagy valószínűséggel utána is, neked kell apa helyére lépned - mondom neki tárgyilagosan, miközben kezeimet összekulcsolom az asztal tetején. Izzadt a kezem, hogy hogyan fog reagálni a dologra. Egy ideig csak nézett ki az ablakon mellettem, végül sóhajtott. 

- Rendben! - mondta ki végül az ítéletet, mikor is megint kopogtattak. Engedélyt adtam, hogy bejöjjön az illető, és megint a férfi volt, mögötte egy kopasz, öreg illetővel, aki úgy nézett ki, mint egy ügyvéd. Beinvitáltam, és Thomas fölállt üdvözölni őt, majd én is. Leült Tom mellé, majd vele is elkezdtünk diskurálni a fejleményekről. Alig ment el két óra, mikor is ügyvéd jelenlétében írásban lemondtam apám helyéről, és átadtam Thomasnak. Az ügyvéd pedig megkapta a papírokat, amikből feltud majd készülni a bíróságra. Délután hétre minden ellett intézve. A két vendég közül egyedül az unokatestvérem maradt velünk vacsorára.

Úgy éreztem, mindent elvesztettem. A szüleimet, a barátaimat, az érzéseimet. Mintha az Isten azt akarná, hogy megbűnhődjek a múltamért. Nagyot sóhajtottam, mikor átöltöztem egy térdig érő vörös kordszoknyát, és hozzá egy fekete blúzt, hozzá pedig maradt a magassarkúm. Sajgott a fejem, és a talpam is, de kihúztam magam. A társalgón át akartam menni, hogy eljussak a könyvtárba, mikor is, a kanapén megpillantottam Zayn-t és Harry-t. Mindketten háttal ültek nekem, így mögéjük sétáltam, miközben cipőm hangosan kopogott. Belül nem éreztem semmit se, egészen addig, míg Zayn hátra nem fordult, és rám nem mosolygott. Harry is hasonlóan tett, de nem érdekelt annyira, mint a szerelmem. Akárhogyan is nézem, nehezen tudom elfogadni, hogy van egy bátyám.
- Sziasztok! - mosolyogtam rájuk, miközben Zayn melletti szabad helyet foglaltam el magamnak. A göndör srác csak megvonta a vállát, és bekapcsolta a televíziót. Épp az esti híradó ment.
- Hogy van a nőm? - ölelte át vállamat a felém eső karjával, így sikerült jobban hozzá simulnom oldalról. A szóhasználata furcsa volt, mégis melegséggel árasztotta el a mellkasomat. E nélkül kell majd élnem négy évet? Esetleg ötöt? Kifogom én ezt bírni?
- Legalább nem valami tárgyként kezelsz.. - mormolom, miközben keresztbe rakom a lábaimat. Nem is ezt akartam mondani, de már mindegy volt. Nem néztem rá; nem mertem. A tévében lévő égő házat figyeltem, ahogyan kimentettek két gyereket.
- Nem vagy az, csak a tulajdonom! - súgta a fülembe, ami libabőrhöz vezetett. Beleharaptam a számba, majd ránéztem.
- Senkinek se vagyok a tulajdona. Ezt igazán megjegyezhetnéd Malik! - mondtam neki összeráncolt homlokkal. Elmosolyodott, majd közelebb hajolva szájon csókolt. Elveszve éreztem magam, ahogyan nyelveink egymás száját fedezte fel, és a gondolataim elsötétültek, majd lecsillapodtak.
- Én megjegyeztem, ahogyan azt is, hogyan néztél ki, mikor először találkoztunk. Büdösen - kuncogott bele a csókunkba, mire elvörösödve vállon ütöttem.  Felnevetett, majd mosolyogva csak nézte az arcom. Nem tudtam ne rá figyelni, egyszerűen képtelen voltam. Hasznavehetetlennek éreztem magam egész nap, mégis most úgy éreztem, megvan az oka annak, hogy miért vagyok a világon. Akkor is, ha a diliházba kerülök, akkor is, ha letartóztatják a megmentőmet. Mi nem tudunk már semmit se tenni, csak bizakodni, és várni.
- Miért nem öli meg végre azt a hülye egeret?! - kiabált föl hirtelen Harry, mi pedig rákaptuk a fejünket. Kiderült, hogy egy bizonyos régi mesesorozaton akadt ki, amiben egy Tom nevű macska, és egy egér volt a főszereplő. Elmosolyodtunk gyermeteg viselkedésén, majd ráhajtottam a fejem Zayn vállára, és mi is figyeltük a macska-egér játszmát. Kellett nekünk egy kis nyugalom, mielőtt a pokol ismét kinyitná a kapuit.

________________________________________________

Sziasztok!

Két dolog miatt írok nektek. Bocsánat, hogy szinte egyre ritkábban hozom a részeket, és tudom, itt már nem elegendő kifogás az Iskola, de lássuk be, nincs is nagy kedvem a blogoláshoz mostanság, mivel elég kemény lett a magánéletem. Másodszor pedig közlöm veletek, hogy a történet 40 részből és epilógussal fog zárulni. Lehetséges, hogy lesz második évadja, már el is kezdtem írni, de közlöm veletek, csak akkor fogom igazán írni, ha legalább lesz két olyan ember, akiket érdekel a dolog. Lehet, hogy keményen, máshogy írok nektek, de egy: nem akarom feladni az írást, 2: nem itt van a sztori igazi vége, és beszeretném fejezni. Próbálkozom, tényleg próbálkozom össze szedni magam, hogyha már ritkán, de hosszú részeket hozzak nektek. Igyekszem legalább két hetente hozni a maradék 4, illetve öt részt hozni!

Kérlek titeket, kedves olvasók, harcosok, hercegnők, elveszett bárányok, erős farkasok, hogy jelezzetek vissza nekem, hogy még éltek, és érdekel a kihalt blogom, sztorim.

Ezerszer is ölel titeket: Kincső.xx