Four

Wendy Moon 

 

Talán sosem derül ki, ki mire gondol, s kiben hisz. Talán még az életnek a rendje és a sorsunk se. De néha kell a váratlan, amitől jobb útra térünk. Mikor olyan helyeket látunk, amit eddig sose mernénk nézni, s olyan emberekkel ismerkednénk meg, akikről rosszat feltételeztünk, s később kiderül mind az, ami hazugság. Hiszen mégiscsak ez az életrendje nem?

-Nem kellene már felébrednie? 

-De, de szerintem te sem bírnád ki a halálközeli élményedet... 

-Jó oké, de lassan már két napja, hogy mozdulatlan, és csak a mellkasa... khm.. mozog.

Próbáltam kinyitni a szemeim, de egyszerűen az erős fény, és a fájdalom nem engedte. A végtagjaim nem válaszoltak az utasításaimra. Úgy éreztem elvesztettem az irányítást a testem felett. Ahogyan szívtam be a levegőt testembe, úgy jött a szúrós érzés a tüdőmbe. Nem tudom, kik hangját hallottam, de az biztos, hogy férfiaké volt, s ismeretlen számomra. 

Torkom kaparni kezdett , orrom és szemem viszketni. Kezeim próbáltam mozgatni, s egy idő után sikerült is megvakarni orrom. A szemeimet már nem égette semmi erős fény, így mikor kinyitottam elsőnek csak a sötétséget láttam, s egy fehér fényt a messziségben. 'Meghaltam?'-gondolatom közepette húztam össze szemöldököm. Párat pislogtam, s a fény, csak egy olvasólámpa volt, ami az ágy mellett ült a polcon. Körül néztem, majd az ajtó mellett megtaláltam a kapcsolót, ami az egész szobára fényt bocsájt. Lehúztam az igen finom illatú takarót magamról, s csodálkozva figyeltem szakadt szoknyám, s a felsőmet. Cipő nem volt rajtam. Amint sikerült felállnom, kicsit megimbolyogtam és vissza estem az ágyra.

Megrázva a fejem, inkább hagytam a cselekedetet, s a homályos sötétben vártam, hogy hozzá szokjon a szemem. Alig pár pillanat múlva egy tengerkék falat pillantottam meg, s rajta poszterekkel, s néhány képpel. A franciaágy amin feküdtem, feketébe volt öltöztetve, kivéve a párnák, mik sötét éj kéken pompáztak. Ágy mellett a polcok voltak, s vele szemben egy íróasztal. Egy ruhásszekrény s mellette egy falitükör. Az ajtó az ágyra nézett jobb oldalról. Egy nagy ablak látszódott balra, ami egyenesen egy nagy kertre nézett -már amennyit innen láttam-.

Rápillantottam a csuklómon lévő órámra, amin egy kis karcolás emlékeztetett, hogy mi történt velem. 6:31. Kinézek az ablakon, s arcomon érzem a feltörekvő napnak első sugarait. Behunyom szemem mikor halk nyikorgást hallok a hátam mögött, ami azt jelentette, hogy valaki bejött a szobába. 

-Végre, hogy felkeltél...-hallottam meg egy eddig nem hallott női hangot. Hirtelen megfordultam, s csodálkozva figyeltem laza felszerelését. Egy szellős szürke trikót viselt s rövid, szinte a fenekét is látható farmert húzott magára. Barna haját lazán felkötötte, míg vakító zöld szemeit körülfestette fekete sminkkel. Elképedve vezettem bal karjára tekintetem, ami tele volt tetoválásokkal, majd a vállán át a jobb kezére futott tovább a tinta. -Ne nézz már így!-nevetett nőies hangján, majd felkapcsolta a villanyt. Hirtelen cselekedete miatt, reflex szerűen hunyorítottam, s próbáltam nem kiabálni, hogy mégis ki ő és miért vagyok itt. -Baszki, hogy nézel ki! Tiszta korom vagy!-kiáltott fel, s felém igyekezett, mire ösztönösen húzódtam hátrébb. Megállt, s mosolyra húzta száját. -Nicole vagyok! Nicole Soninclar, de csak Niko!-nyújtotta a kezét, amit szuggeráltam a szemeimmel.

-Wendy...-krákogva fogtam, s ráztam meg az övét. 'Nagyon furcsa személyiség ez a Nicole...'- gondoltam, miközben elengedtem, de ő csak fogta, s húzott ki az ajtón. 

-Azt mondták, ha felkelsz elsőnek egyél, aztán mosakodj! Még nincsenek itthon a többiek, szóval addig nyugalom van. Gyere!?-szökellt előttem, miközben a kezemet fogta, így néha-néha nekem is ezt kellett csinálnom, hogy nehogy orra bukjak. 

Köhögési rohamom szakított félbe a tojásrántotta evésemben, ami íztelen volt, de korgó, üres hasamnak pont megfelelt. A konyha nagyon természet ellenes volt számomra, főleg a tűzhely, s hogy nincs ki helyettük süssön, s főzzön. Annak ellenére, hogy a mogorva arcokhoz voltam hozzászokva, főleg mikor kicsi voltam, sokat pihentem a konyhában, s néztem ahogyan érzelem nélkül főznek s mindent csinálnak. Itt pedig Nicole mosolyogva, s dudorászva törte fel a tojásokat...

-És... Kikre gondoltál a 'többiek'nél?-kérdeztem óvatosan. S mikor felnéztem, még mindig mosolygott. Fura ez a lány... Vállat vont, s a fürdőszoba felé vezetett, de mikor a lépcső felénél jártunk ajtó nyitódás, lépdelések és csukódás zaja hallatszott. 

-Niko nem tudod, hogy  már fel...-jött a lépcsőhöz egy igen ismerős személy, akinek szinte hasonló szeme volt, mint a lánynak, aki csak mosolyogva lépkedett elé, átölelte tarkóját, s szenvedélyes csókban forrtak össze. Megköszörültem a torkom, jelzésként, de őket nem igazán zavarta. 

-Hello!-jött fel egy fekete hajú fiú, lehajtott fejjel, s mikor elém ért, egy fokkal lejjebb állt, de még így is magasabb volt nálam. A lélegzetem is elállt mikor belepillantottam mély barna szemeimbe.-Büdös vagy!-húzta féloldalas mosolyra arcát.

Three

Wendy Moon

Talán én lettem paranoiás, talán én képzelődöm már ebben a magányban. Minden lehetséges. Főleg miután a legjobb barátaim Apámnak dolgoznak. Akik mindent tudnak rólam, akikben megbízom. Mégis, mikor előveszem a gitárom, úgy érzem nem vagyok egyedül. Mikor ők nincsenek velem, akkor jön a zene és kiment az útból, mely a sötétségbe húzza szürke életem. Néhány napja -mióta felkeltem éjjel- néha annyira kába tudok lenni, hogy Őt, a fekete idegent látom a szobám falánál állva, az ágyamon feküdve, miközben erősen szív a cigijéből, és Róla álmodozom, milyen lehet. Kedves, magányos, tisztalelkű vagy éppen ördögi.

A zeneszobához érve, körül néztem, s mikor nem láttam senkit, kinyitottam és az ajtó hangos nyikorgása sebesítette a fülemet, így inkább gyorsan ki majd becsuktam mögöttem. Kifújtam a levegőt, s a kezemben tartott üres lapokat a versenyzongora tetejére raktam. Leültem elé, felnyitottam, s végig szántam ujjaim billentyűzetein, úgy, hogy véletlenül se nyomódjanak le, s adjanak ki hangot. 

"Talán, mikor találni fogsz egy igaz szerelmet, érted én mire vágyok." -írtam le a lapra utolsó pár szavaim, majd újra lenyomtam a billentyűket. Sosem tudtam, miért mindig a szerelemről írok. Sosem értettem, mikor annyira meg vagyok nélküle, az én tökéletes világomban. Mindenem megvan, amit csak akarok!? Ha éppen azt szeretném, el is utazhatnék Indiába, vagy éppen az Antarktiszra, csak éppen minek tenném meg?

"Örökké veled leszek s nem a nagy világban egyedül, ahol csak a magány, ami vár ott."-s mikor mát a harmadik lap is betelt, elővettem a negyediket, s ami az eszembe jutott folytattam, majd pár órával később az utolsó sor jött. "S talán mi is együtt leszünk, mikor senki se állhat közénk, mert a szerelem nem egy kőhöz ragadott szó..."
-Tűz!-rontott be egy férfi akinek arca tele volt korommal, így abba hagytam a befejezetlen dalt, melyhez csak egy fél mondat kellett, mikor a férfi karon ragadott és száguldozott a folyosók között. -Jöjjön Kisasszony ki kell innen jutnunk!-húzott maga után, de valami visszahúzott, így kirántottam kezem szorítása alól s visszafutottam. A férfi kiáltozott utánam, próbált visszatartani, de amint rájött, milyen akaratos vagyok, motyogott valamit és elfutott. A szobához érve kirántottam az ajtott. Ám mikor bejutottam már a függöny kezdett égni.

-Mi a....?-üvöltöttem fel lesokkolva, de rögtön oda futottam a zongorához, s felkaptam a papírokat, a gitáromat -ami a tokjában pihent- majd a hátamra dobva kifele rohantam.

Pánik és köhögési roham került be testembe, mikor már vagy harmadszorra fordulok be egy kanyarban, de egyszerűen nem vagyok képes kiigazodni a helyen. Segítséget hívok, de nem jön senki sem. A lapokat még jobban szorítottam magamhoz, s reménykedtem, hogy idejében kijutok. Remény, mely a szemeimben égett, lassan hunyt ki, s helyébe még nagyobb félelem, s pánik uralkodott. A tűz lángja egyre közeledett felém, ahogyan futottam és futottam. Köhögések és a füst miatt látásom homályosult, és muszáj voltam megtámaszkodni  a térdemen. Fogtam a kottát, s gyorsan betuszkoltam a tokba, így teljesen szabadok lettek a kezeim.

-Apa!? Valaki! Kérem segítsen!?-üvöltöttem torkom szakadtából, mikor felzokogtam végső reményemben. Megláttam egy ajtót, melyre a 'vészkijárat' volt felfestve, így reménykedve oda futottam, s rángattam a régen fehér, most már füstös ajtót, de hiába. Zárva. A kilincset nem lehet elforgatni, mert csak egy gombkilincs, s úgy tűnik belülről nyitható.

Üvöltöttem, zokogtam, téptem, rúgtam és csaptam az ajtót, hátha feladja a harcot. Aztán idegességemben ököllel kezdtem verni, és még az sem érdekelt, hogy a bütykeimről leszakadt a bőr, és vér csurdogált könyökömig, míg a fájdalom felborzolta a hátamon is a szőrt.

Talán itt a vég?-kérdeztem magamtól, mikor már túlságosan is folyt rólam a víz és az ajtó, csak nyikorgott. Egy lépést hátráltam és kivételesen örültem, hogy ma nem magassarkút vettem, majd egy határozott üvöltéssel lábammal betörtem. Nyitott szemekkel figyeltem, ahogyan keletkezik egy lyuk, s reflex szerűen rakom be a kezem, és keresem a kilincset. Felkiáltva tapintottam ki, s rögtön lenyomtam. Az ajtó, kinyílt, én meg behódoltam rajta.

Körül néztem és a sírás vett hatalmába, mikor megláttam, hogy ez a konyha. Térdemre zuhantam, s arcomat kezeim közé vettem, s sikítottam. Sikítottam, mint még soha, és a düh félelemmel keveredett s zaklatottsággal. Sosem jutok ki. Itt és most megfogok halni. Úgy, hogy még sosem voltam szerelmes, hogy senki se ért hozzám sehogy, ölelések, csókok, szeretet nélkül. Egyedül. A kis életem láttam lelki szemeim előtt, majd nagy sötétség, vörös lángok és futó sötét alak. Lehunytam szemeim, s hagytam, hogy a földre ejtsem fejem, majd az eszméletemet is elveszítsem.

Talán ennyi volt az életemből. Talán így írta meg a sorsom, hogy ez lesz a vég. Vagy csak a kezdet, a halálhoz. Sosem lehet tudni. 

Two

Wendy Moon

Talán egy hét telt el azóta, hogy láttam az ismeretlen fiúkat, akikkel eddig folyamatosan álmodom. Nem értem. Alig pillantottam rájuk tíz másodpercre, máris mikor megyek ki sétálni Felipével mindig várom, hátha összefutok velük. Aztán bele gondolok, mégis mit mondanék nekik. És ők, hogyan viselkednének velem. Apám egyre kevesebbet van velem és valami szőke nővel enyeleg a városban. Legalábbis ezt mondják a személyzeten és a lapokban is.

-Azt mondják a mai nap különleges, mert napfogyatkozás lesz. És hogy az idei különleges, mert teljes sötétség borul 4 percre a városra. Úgy izgulok..-ugrándozott az egyik fiatal pincérlány a lépcsőn, miközben mosolyogva mesélte Felipének, aki rám várt. Olyan aranyosak voltak. A férfi, eddig keresztbe tett karjait, most lazán tartotta testénél, s lágyult arccal mosolygott, az alig három évvel fiatalabb lányra, aki csillogó tekintettel beszélt neki. Megfájdult a szívem és akaratlanul a Néhány hete látott sétám jutott eszembe, majd megráztam a fejem majd mikor elmentem mellettük, hirtelen mindketten abba hagyták a cselekedeteiket. Felipe újra szigorú tekintettel nézett a semmibe, A lány pedig elnézést kért, és elment.

-Nincs kedvem ma sétálni Felipe. Ma vegyen ki szabad napot a leánnyal és élvezzék a napot!-mosolyogtam a férfi mellett, aki nem kicsit lepődött meg. Rám emelte barna szemeit és láttam a ledöbbenést, csodálkozást és a hálát. -Amúgy hogy hívják?-fogtam meg óvatosan izmos karjait, mikor elindult a lány után.

-Abbie.-mosolygott hálásan, majd elnézést kért, és -ha jól sejtem- vigyorogva futott Abbiehez. Mosolyomat próbáltam leplezni, de valahogy nem ment.

Gondolkodom, vajon ma mit csináljak, ha elküldtem azt az embert, aki kísért... Pedig ma annyira akartam menni. Hét ágra süt a nap, s minden ember boldog. Talán pont ma láthattam volna a fekete haját, s férfias, magas alakját.

Elővettem kedvenc könyvem, melynek lapjai már rongyosra lettek lapozva, s olvasva. Lekuporodtam az egyik ablak elé, mely pont a Bigbenre nézett. Akárhányszor látom az óriás órát, mindig elkápráztat.

Ahogy sötétedett, úgy vonultam vissza a szobámba. Ám mikor az egyik terem előtt elhaladtam, kihallatszott valami furcsa ének és a hozzáillő dallam.  Rögtön megálltam és benyitottam annyira, hogy jól belássak. Világos barna falak voltak, s egy zongora középen, majd egy nagy tévé a falon, amiben mozogtam az emberek és a színek. A szobában nem volt senki, így bátortalanul nyitottam jobban ki és belépkedtem. A tévé előtt nagy bőrkanapé, mely mélybarnán virított. Festmények a falon, egy asztal, székek, könyvespolcok és egy kandalló. Körül néztem, s bezárva magam után az ajtót, rögtön a tévét figyeltem, amin éppen Imagine Dagonstól a Demons ment. Még sosem hallottam, de rögtön fölkúszott az arcomra egy halvány mosoly. Leültem és csukott szemekkel hallgattam.

-Mi ez a... Oh! Elnézést Kisasszony... Én nem akartam...-nyitott be egy itt dolgozó. Kinyitottam a szemeim és csak ekkor vettem észre, hogy már rég nem ülök, hanem a szófán ugrálok, a hajam szétcsúszva, a ruháim gyűrten simultak rám, s próbáltam lassan lélegezni. Csodálkozva néztem szét. A párnák a földön, a tévében pedig egy nő beszélt.
-Nem látott semmit!-szögeztem le, majd gyorsan a párnákat feldobva, rohantam egyenesen a szobámba.

Ilyet se csináltam még soha. És nem is tehetek. Az Elnök Lánya vagyok, és viselkednem kell. Szégyent hoznék apámra, és a hazámra. Régebben Apám azt tanította, hogy uralkodnom kell magamon, s soha sem láthatnak az emberek gyöngének. És ezt a megvetésre, szomorúságra s köztük a boldogságra is gondolt. Szörnyű, hogy talán soha nem láttam Őt mosolyogni, és mióta... mióta Anya eltávozott tőlünk, engem is kerül. Szeretem, s tisztelem. Én sosem tudnám elkormányozni az Országot. De mégiscsak a lánya vagyok...

Figyelmem a kinti fényekre esett, ahogyan a teraszon bebugyolálva ültem egy széken. Gyönyörű London éjjel. Ám mikor felfigyeltem néhány másfajta zajra, mely közelről jött, rögtön figyelni kezdtem. Szívem majd' ki hasadt a helyéről, mikor figyeltem a mozgó bokrot, de csak egy nyúl ugrott ki belőle. Megráztam a fejem, és jobbnak láttam, ha inkább nyugovóra térek.

-Szerinted meghallotta?-hallottam meg egy mély férfi hangot, mire kipattantattak a szemeim, s felkapcsolva az ágy melletti lámpát, körülnéztem. Sehol senki. A terasz ajtaja nyitva, így a kinti vihar szele befele fújja a függönyt. Rögtön kiugrottam, s  éreztem csupasz lábamon a kinti csípős időt. Becsuktam az ajtót, majd még egyszer körül néztem. 'Tudom, hogy hallottam valamit...'-gondoltam, majd inkább kimentem s a folyosókon át, eljutottam a konyháig, ahol tejet öntöttem magamnak, s azt iszogattam, mikor megjelent előttem Niall és Stacy, teljes ruhában és frissen. Rá pillantottam az órára, s 4:21-et mutatott. Majd rájuk, de csak köszöntek s mentek tovább. Megráztam fejemet, s visszafeküdtem.

One

 Wendy Moon

Ahogyan a nap kelt fel, úgy a szemeim is szép lassan nyitódtak. Mosolyognom kellett, ahogyan rápillantottam az ajtó mellett sorakozó bőröndjeimet. Utazom Londonba! Nem tudtam milyen is ott az idő, és miután utána néztem, úgy döntöttem, hogy a biztonság kedvéért, rakok meleg és nyári ruhákat. Mivel nyár eleje van. A legjobb!? Félre ne értsétek, imádok itt lenni, ebben a nagy fehér falak között, ahol szinte semmi se történik, ami nekem tökéletes. Biztonságban vagyok és lelki bajaim se eshetnek. Én itt nőttem fel. Anyukámmal és Apukámmal. Apukámat alig látom, mert mégis csak Amerika Elnöke, anyukám meg... Messze van és soha nem láthatom míg élek.

Kipattantam az ágyamból, majd rögtön a fürdőbe indultam. Levettem a textilt, majd betoppantam a hatalmas kádba és magamra engedtem a hűsítő folyadékot. Alig tíz perc elteltével már nézelődöm a gardróbomban. Majd egy egyszerű vörös inghez és alul bő farmerhez adtam a szavazatom. Amint a magassarkúm is felkerült, leültem a sminkes asztalomhoz. Feltettem egy enyhe alapot, hogy azért egyenletes színem legyen, majd kihúztam a szemem és a számra is helyeztem egy kis cseresznye ízű ajakbalzsamot. Majd a fülembe egy régi örökségből rám hagyott gyöngyöt raktam. A hajamat kifésültem és kontyba összefűztem a fejem tetejére, majd néhány göndör fürtöt elöl hagytam. Amint az órámat csatoltam fel, kopogás visszhangzott a nagy helyiségben.
-Szabad!-invitáltam az idegent, de rögtön Niall jelent meg egy farmerben és egy fekete ingben, miközben festett haja felfelé állította. Majd miután betért, megpillanthattam Stacyt egy laza s egyszerű fehér ruhában.
-Indulunk! -fogta meg egy bőröndöm, majd bejött mögötte még egy ember és a maradék dolgaimat hozta. Felkaptam a kézitáskám, és kecsesen, egyenes háttal, felszegett állal mentem utánuk egyenesen egy nagy fekete kocsiig. Ami egyenesen a reptérre vitt, utána felszálltunk a magángéppel és meg sem álltunk Londonig.

 Ugyan olyan biztonságot keltő aranybarna falak, rajtuk festmények. Egy óriási nagy franciaágy fölötte baldachin mely fehéren pompázik és rajta színes pillangókat ragasztottak. Egy asztal, TV a falon, komód, könyvespolcok, fekete kanapé. Minden csodálatos rendben és tisztaságban a helyén helyezkedik el. Mivel azt mondták az egész nyarat itt töltjük, majdnem minden cuccom elhoztam. A ruháim már a gardrób szobában, bár megmondom őszintén, alapból sok ruha volt itt, de most. Maga a mennyország.

Ahogy múltak a percek, úgy unatkoztam az ágyon fekve. Próbálkoztam kimenni, hogy körül nézzek, de azt mondták túl veszélyes.
-Tessék!- invitáltam a kopogó személyt, majd ahogy nyílt az ajtó, egy fekete-fehér ruhában lévő vékony alkatú, szőke nő lépett be egy tálcával, amin egy csésze, narancslé és egy tányér volt.
-Itt amit kívánt Kisasszony!-s azzal letette az asztalra, s tova lépett. Rögtön oda sétáltam és falatozni kezdtem a pirítósomból. Alig telt el húsz perc, gondoltam egyet és lezuhanyoztam, hogy felfrissüljek, majd felvettem egy térdig érő virágmintás szoknyát, felé meg egy kék inget, majd azt betűrtem. A hajamat kifésültem és hagytam, hogy a hullámok szabadon illegjenek. Óvatosan kihúztam a szemem, a számra meg a cseresznyés ajakbalzsamomat kentem. Egy fehér magassarkú, és a kedvenc órám felhúzása után, felkaptam a kézitáskám és lementem.
-Felipe! Kérem kísérjen a városban! Kíváncsi vagyok, hogy néz ki ilyenkor!-szólítottam le az egyik biztonsági őrt, akinek barna szemei csillogtak és hosszúkás hajai rakoncátlankodtak a fején.
-Rendben Kisasszony! -bólintott komoran, majd felemelt egy walkie-tolkiet és belebeszélt.- A sasfióka kirepül a fészkéből. A sasfióka kirepül a fészkéből. Van sólyomvigyázó mellette. -S mikor jött a válasz elindultunk.

Ahogyan a nap már sietett lefele, úgy pihentem le az egyik padon. Az óriáskerék mögöttem ahogyan a testőr mellettem, karba tett kézzel figyeli az embereket. Ahogyan én is figyeltem megpillantottam egy egészen jól kinéző srácot, akinek piros kockás inge fel volt tűrve könyökig és egy fekete csőszárú gatyát viselt, mellé -ha jól láttam- bakanccsal. Fekete haja az ég felé emelkedett és valamiről nagyon komolyan beszélt társával, akinek göndör fürtjein egy zöld kendő volt kötve és egy lenge fekete pólót és egy szakadt csőszárút viselt, barna csizmával. Mindkettőn napszemüveg volt, de tekintetük felém irányult, így olyan érzetem lett volna, mintha engem figyelnének. Gyorsan elnéztem a másik irányba, ahol egy kislány rohangált nevetve az anyja után.
-Menjünk haza.-sóhajtottam, s mikor a kocsikhoz értem, újra vissza néztem, de már nem volt ott senki. Eltűntek a fiúk.

A vacsora rántott csirkemell párolt zöldségekkel. Próbáltam az étel minőségére és ízére koncentrálni, de valahogy nem ment, hogy egyedül eszem egy hosszú asztalnál és három biztonsági figyel engem az ajtókból, míg két személyre van megterítve, de csak én vagyok itt.
-Bocsánat a késésért! Nem igazán akarták megérteni, hogy...-ült le hirtelen Apám az asztalfőre, de nem igazán figyeltem mit mond. Folytatta, hogy a királyi család mikre nem képes, és még számtalan dologra, de az én elmém valahol az óriáskeréknél járt. Sosem láttam még hozzájuk hasonló embereket. Valamiért ők nem olyanok, mint az átlag. Ők olyan... olyan mások. És engem érdekel kik ők és miért olyanok, amilyenek.