2014. január 8., szerda

Two

Wendy Moon


Talán egy hét telt el azóta, hogy láttam az ismeretlen fiúkat, akikkel eddig folyamatosan álmodom. Nem értem. Alig pillantottam rájuk tíz másodpercre, máris mikor megyek ki sétálni Felipével mindig várom, hátha összefutok velük. Aztán bele gondolok, mégis mit mondanék nekik. És ők, hogyan viselkednének velem. Apám egyre kevesebbet van velem és valami szőke nővel enyeleg a városban. Legalábbis ezt mondják a személyzeten és a lapokban is.

-Azt mondják a mai nap különleges, mert napfogyatkozás lesz. És hogy az idei különleges, mert teljes sötétség borul 4 percre a városra. Úgy izgulok..-ugrándozott az egyik fiatal pincérlány a lépcsőn, miközben mosolyogva mesélte Felipének, aki rám várt. Olyan aranyosak voltak. A férfi, eddig keresztbe tett karjait, most lazán tartotta testénél, s lágyult arccal mosolygott, az alig három évvel fiatalabb lányra, aki csillogó tekintettel beszélt neki. Megfájdult a szívem és akaratlanul a Néhány hete látott sétám jutott eszembe, majd megráztam a fejem majd mikor elmentem mellettük, hirtelen mindketten abba hagyták a cselekedeteiket. Felipe újra szigorú tekintettel nézett a semmibe, A lány pedig elnézést kért, és elment.

-Nincs kedvem ma sétálni Felipe. Ma vegyen ki szabad napot a leánnyal és élvezzék a napot!-mosolyogtam a férfi mellett, aki nem kicsit lepődött meg. Rám emelte barna szemeit és láttam a ledöbbenést, csodálkozást és a hálát. -Amúgy hogy hívják?-fogtam meg óvatosan izmos karjait, mikor elindult a lány után.

-Abbie.-mosolygott hálásan, majd elnézést kért, és -ha jól sejtem- vigyorogva futott Abbiehez. Mosolyomat próbáltam leplezni, de valahogy nem ment.

Gondolkodom, vajon ma mit csináljak, ha elküldtem azt az embert, aki kísért... Pedig ma annyira akartam menni. Hét ágra süt a nap, s minden ember boldog. Talán pont ma láthattam volna a fekete haját, s férfias, magas alakját.

Elővettem kedvenc könyvem, melynek lapjai már rongyosra lettek lapozva, s olvasva. Lekuporodtam az egyik ablak elé, mely pont a Bigbenre nézett. Akárhányszor látom az óriás órát, mindig elkápráztat.

Ahogy sötétedett, úgy vonultam vissza a szobámba. Ám mikor az egyik terem előtt elhaladtam, kihallatszott valami furcsa ének és a hozzáillő dallam.  Rögtön megálltam és benyitottam annyira, hogy jól belássak. Világos barna falak voltak, s egy zongora középen, majd egy nagy tévé a falon, amiben mozogtam az emberek és a színek. A szobában nem volt senki, így bátortalanul nyitottam jobban ki és belépkedtem. A tévé előtt nagy bőrkanapé, mely mélybarnán virított. Festmények a falon, egy asztal, székek, könyvespolcok és egy kandalló. Körül néztem, s bezárva magam után az ajtót, rögtön a tévét figyeltem, amin éppen Imagine Dagonstól a Demons ment. Még sosem hallottam, de rögtön fölkúszott az arcomra egy halvány mosoly. Leültem és csukott szemekkel hallgattam.

-Mi ez a... Oh! Elnézést Kisasszony... Én nem akartam...-nyitott be egy itt dolgozó. Kinyitottam a szemeim és csak ekkor vettem észre, hogy már rég nem ülök, hanem a szófán ugrálok, a hajam szétcsúszva, a ruháim gyűrten simultak rám, s próbáltam lassan lélegezni. Csodálkozva néztem szét. A párnák a földön, a tévében pedig egy nő beszélt.
-Nem látott semmit!-szögeztem le, majd gyorsan a párnákat feldobva, rohantam egyenesen a szobámba.

Ilyet se csináltam még soha. És nem is tehetek. Az Elnök Lánya vagyok, és viselkednem kell. Szégyent hoznék apámra, és a hazámra. Régebben Apám azt tanította, hogy uralkodnom kell magamon, s soha sem láthatnak az emberek gyöngének. És ezt a megvetésre, szomorúságra s köztük a boldogságra is gondolt. Szörnyű, hogy talán soha nem láttam Őt mosolyogni, és mióta... mióta Anya eltávozott tőlünk, engem is kerül. Szeretem, s tisztelem. Én sosem tudnám elkormányozni az Országot. De mégiscsak a lánya vagyok...

Figyelmem a kinti fényekre esett, ahogyan a teraszon bebugyolálva ültem egy széken. Gyönyörű London éjjel. Ám mikor felfigyeltem néhány másfajta zajra, mely közelről jött, rögtön figyelni kezdtem. Szívem majd' ki hasadt a helyéről, mikor figyeltem a mozgó bokrot, de csak egy nyúl ugrott ki belőle. Megráztam a fejem, és jobbnak láttam, ha inkább nyugovóra térek.

-Szerinted meghallotta?-hallottam meg egy mély férfi hangot, mire kipattantattak a szemeim, s felkapcsolva az ágy melletti lámpát, körülnéztem. Sehol senki. A terasz ajtaja nyitva, így a kinti vihar szele befele fújja a függönyt. Rögtön kiugrottam, s  éreztem csupasz lábamon a kinti csípős időt. Becsuktam az ajtót, majd még egyszer körül néztem. 'Tudom, hogy hallottam valamit...'-gondoltam, majd inkább kimentem s a folyosókon át, eljutottam a konyháig, ahol tejet öntöttem magamnak, s azt iszogattam, mikor megjelent előttem Niall és Stacy, teljes ruhában és frissen. Rá pillantottam az órára, s 4:21-et mutatott. Majd rájuk, de csak köszöntek s mentek tovább. Megráztam fejemet, s visszafeküdtem.

2 megjegyzés:

  1. Tetszett a rész! *-* Van egy sejtésem, hogy ki lehetett az a mély férfi hang.....vagy még korai? Na mindegy. Nagyon várom a kövi részt! *-* :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy tetszik. Mindenkinek lehet sejtése, de sosem biztos, hogy az, és lehet pont Ő akire a legkevésbé számítunk ‹-utalás:D
      Sietek.xx

      Törlés