2014. augusztus 13., szerda

Thirty-one


Wendy Moon


Az egész gyerekes viselkedésen csak nevettem. Felrohantam a lépcsőkön, egészen egy hatalmas ablak mellé, ahol a függöny mögé bebújtam. Végül neki támaszkodtam a falnak, s elégedetten mosolyogtam, mert tudtam, hogy nem fognak könnyen megtalálni. A szürke függöny a földig ért, így még az se lehetett, hogy a lábam meglátja valaki. Olyan tíz perc elteltével, már a falnak támaszkodva guggoltam, és a tenyerembe temettem az arcom. A függöny friss fű illata emlékeket idézett fel az elmémben, és próbáltam visszatartani a forró könnyeimet, ahogy anyámra gondoltam. A szinte fekete hosszú, hullámos hajára, zöld macskaszemeire, erős arccsontjára, kedves szavaira, makulátlan bőrére, és folyamatos boldogságára. Próbáltam nem szipogni, törölni az orrom, hogy ne buktassam le magam, de a könnyeim utat törtek maguknak. A mellkasom fájt és éreztem, hogy melegszik. Hallottam cipő kopogásokat, majd el is halkultak. Égett a tüdőm, ahogy visszafogtam magam. Az anyám ilyenkor mindig meg kérdezte, hogy van értelme annak, hogy sírok? Megéri ezt csinálni? De akárhogyan is ellenkezdtem, a szívem igennel válaszolt a kérdésekre. 
- Meg vagy! - hallottam egy mély hangot, s megfagyott a vérem az ereimben. A függöny egy centit se mozdult el, csupán egy közeli ajtót nyitottak ki, ahonnan hangosan felnevetett két férfi. Hallottam, hogy lepacsiztak.
- Mindenki megvan már? 
- Már csak Wendy kell. Kurva jól ismeri a terepet, ez így nem fair! - hallottam Zayn hangját, ahogyan morcosan duzzog, és Harry elégedetten nevet. Elmosolyodtam, és mikor elhalkultak a léptek, kilestem, s a másik irányba rohantam. Jobbra fordultam és rögtön egy fürdőbe jutottam.

A hely ugyanolyan unalmas volt, mint a többi. Fehér csempe a láb alatt, és a falon. Egy nagy zuhanyzó, sötétített üveggel, így abban csak belülről lehetett csak átlátni. Fehér porcelán toalett, márványozott mosdópult, kerek mosdókagyló benne, fölötte egy hatalmas ovális alakú, aranyozott keretű tükör. Becsuktam magam mögött az ajtót, s oda lépkedtem a tükör elé. Csak bámultam a csalódott arcot, amin a smink feketén elmosódott, és lefolyt az álláig. A rúzsa az álláig elvolt kenve, a haja kócos lett picit. 
- Ki vagy te? - kérdeztem tőle, de csak akkor mozdult az ajka, ha én is mozgattam a sajátom. Nem válaszolt. 
- Ki. Vagy. Te? - szakadozottan kérdeztem, és egyre feldúltabb lettem.  Nem akartam ismét átélni ezt, mint anno', mikor anyám meghalt, és én depresszióba estem. De a tűrő képességem igen alacsony lett magam ellen. Megnyitottam a vizet, s vártam, hogy a leghidegebbre hűljön. A tenyerembe folyattam, majd az arcomra fröcsköltem. Ezt vagy háromszor megtettem, majd dörzsölni kezdtem az arcom, de egyre inkább a szüleim arcvonásai villantak a lelki szemeim elé.
- Hagytad meghalni! A te hibád volt! Ha akkor nem nyitod ki az ajtót, még máig is élne! - sikítottam a tükörképemnek, és az elmázolt arcomat akartam megütni, így a tükör ripityára tört. Némán sikoltott, mikor ezer szilánkra tört, s mind szétszóródott. A kezemből melegség szivárgott, mikor az ajtó kivágódott, és három alkalmazott fogta le a kezeim. 
- Engedjenek el! Az parancsolom, hogy kibaszottul engedjenek el! MOST! - sikítoztam tovább, de már nem igazán fogtam fel a körülményeket, mikor egy szúrást éreztem meg csípőmben. A légzésem csillapodott, a látásom homályosult, és a hallásom is tompult, ahogy körülöttem egyre több ember lett, s folyamatosan beszéltek, és kérdezgettek egymástól, vagy belőlem próbáltak kiszedni valamit. Szőke, barna, fekete hajak, férfiak, és nők gyűltek körém, majd átadtak egy fekete hajú férfinak a kezei közé, aki elvitt a tömegtől.

Mikor ismét tudatomhoz kerültem, a szobámban pihentem. Felakartam támaszkodni a könyökömre, de élesen beszívtam a levegőt, miközben elvettem a jobb kezem. Be volt fáslizva csuklótól tenyérig. Végül sikerült felpárnáznom épp kezemmel a hátam mögött, s annak támaszkodva vettem észre Zaynt, aki egész végig az ágyam szélén ült, és engem vizsgált. 
- Csak kérdezd meg - sóhajtottam feladóan, ahogy néztem értetlen, és aggódó tekintetét. Az ajkát kinyitotta, de egy hang se jött ki igazán rajta. Megköszörülte a torkát, és összeráncolta a homlokát, miközben az összekulcsolt kezeit kezdte figyelni. 
- Szóval elmesélték nektek? - a kérdésemre, csak egy fejrázás volt válaszul. Feladóan a plafont kezdtem el nézni, de mivel émelyegni kezdtem, behunytam a szemem. 
- Mikor kell indulnunk? 
- Fél óra múlva. Addig elmesélhetnéd?! - suttogta, s feltornázta magát mellém. Hallottam, hogy a szobaajtóm nyílik, majd csukódik. Néztem, ahogyan egy alkalmazott köszön, s lerak az ágyam mellé egy tálcát, tele étellel, és vízzel. Megköszöntem, majd távozott. 
- Hét éves voltam, mikor anya meghalt. Azt hiszem az egyik nyaralónkban voltunk, apa itt maradt. Minden rendben ment, de egyik éjjel, mikor csakúgy kopogtak, kinyitottam az ajtót, és megtámadtak. Anya máshol volt, mint én, így engem máshová zártak, éppen időben. Mindegyik katonát, és biztonságit kinyírtak. És.. és hallottam anyám sírását, nyögéseit, és kiabálásait. Majd mindenhol csönd lett, ahogy lelőtték őt. És ez, csak azért, mert én kinyitottam az ajtót. Azóta.. apám se igazán nézz a szemembe. Én se tenném. Ezek után depresszióba estem, és rendszeresen tört rám pánik féle. Hát.. ennyi! - nevettem fel szárazon, rezzenéstelen arccal, üveges tekintettel. Vártam, hogy undorodva elmenjen, vagy rám kiabáljon, hogy milyen kis szuka voltam, de nem történt semmi. Csak bámult maga elé. 
- Senki se lehet tökéletes - sóhajtotta megtörten, majd átölelt karjával, és magához húzott. Vártam, hogy felzokogjak, de nem ment. Csak bámultam ki magamból, és nem értettem, miért viselkedik így. - Tudod.. velem is történtek dolgok - mosolygott le rám, és mikor folytatta volna, ismét nyílt az ajtó, hogy közöljék, a gép már útra kész. Bólintottunk, s én elvonultam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam. Nem mondta, hogy akkor még csak gyerek voltam, nem mondott semmi vigasznak tűnő ocsmány megjegyzést, csupán az igazságot. 

Negyvenkét perc múltán, mindenki a magángépen ült, és elfoglalta magát valamivel. Niall, és Stacy is velünk tartottak, csupán a repülő orrában. Zayn nem hozta fel a témát, és mintha meg se történt volna, mindenki fesztelenül viselkedett. A felhőket néztem, és próbáltam rájönni, hogy Zayn mit is akart mondani, de egyszerűen nem ment. A kezemről már levették a kötéseket, egy - két repedezés mutatta, hogy mit műveltem, de azokra is tettem alapozót, így csak bőrkiemelkedések voltak. Rondák. A négylevelű lóherés nyakláncomat morzsoltam a tenyeremben, mikor a velem szembe lévő fotelt elfoglalta Harry. Nem néztem rá öt másodpercnél tovább, ismét a gondolataimba mélyedtem, amik a fekete herceg körül forogtak. Szemem sarkából láttam, hogy bevesz a szájába egy rágót, és nyugodtan rágni kezdi. Akartam valamit mondani neki, legfőképp bocsánatot, mert megöltem az ő édesanyját, aki kettőnk köteléke volt. Oldani akartam a kezdetleges feszültséget, ami csak a körülöttünk lévők zajongása miatt volt alacsony. De ezek helyett csupán becsuktam a szemem, és a hideg ablaknak nyomtam halántékom, és vártam. Vártam valamire. 

12 megjegyzés:

  1. Válaszok
    1. A most, az egy olyan idő, ami akkor is most lesz, mikor kirakom! Szóval, majd "most" kirakom! :).xx

      Törlés
  2. Nagyon jo lett, mint mindig... :) várom a kövi részt! :))))

    VálaszTörlés
  3. Nagyon jó! Kövit MOST!! :) ^.^

    VálaszTörlés
  4. Csak mert ez a történet egyszerűen csodás!^^
    http://vvnrm-alexandra.blogspot.hu/2014/08/2-dijam.html

    VálaszTörlés
  5. Istenem, tényleg nem lehet, csak hogy most az egyszer Most hozd az új részt?! Lécci rakj ki valami várható időpontpt, mert nem bírom, annyira csodás ez a story!! Imádlak xxx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Mivel még csak két napja jött ki, ezért leghamarabb is csak három napon belül tudom hozni, mivel nem csak ezt írom! És köszönöm a kedves szavaidat!.xx

      Törlés
  6. aaaaannyira zsenialis vagy*...* hamar kovit^^

    VálaszTörlés