A második évadról!

Sziasztok!

A következő évadról csak annyit szeretnék írni, hogy ezen a linken lesz majd olvasható. Itt is megosztom veletek, hogy tudjátok! Bár gondoltam rá, hogy itt folytatom, de.. Valahogy így jobban tetszett! :) Szóval. Holnap (jún. 23.) kikerül a Prológus, addig is, itt a Trailerje! :)

Epilogue

Wendy Moon

Képtelen voltam bármit is csinálni. A napjaim unalmasak lettek, és szánalomra méltóak. Minden éjjel rémálmaim voltak, kora reggelre már leizzadtam mindent magamon, ami csak textilnek számított valaha. Alig aludtam, és ameddig csak egyedül voltam mindig az ablakon bámultam ki, és csak néztem, ahogyan lassan teljesen beköszönt az ősz, és hamarosan a tél is. Idegesítő volt minden másodperc. Így is szánalmas volt, ahogyan a szívem megfájdult magányában, hogy nem volt a közelemben Zayn, de azzal a tudattal, hogy az apám előkerült, és egy fűszálat se mozdított meg azért, hogy találkozzon velem, még jobban belefájdult a szívem. Nem tudtam mihez kezdeni magammal. Minden kifordult önmagából, és megváltozott, és én ott ültem a közepén mindennek. A délelőttöket Elizzel töltöttem, mintha minden rendben lenne, de lassan kezdtem is így érezni. Kezdtem elfelejteni az érzéseket. Mindent. Egyedül a düh maradt meg bennem, és az egyre csak izzott. Mégis ki juttatott el idáig engem? Ki árult el, kinek köszönhetem ezt az egészet? Ki tehet erről? Niall. Feladtam azt az életet, hogy elegáns, és hölgy legyek, bár ezt már Zaynnel való találkozásomkor megtettem. Egyre kevesebbszer nevettem, vagy csak mosolyogtam. Egyedül Elizzel, Helennel és Zackkel voltam kedves, olyan mint régen. A magányomban, mindig a jövőmön gondolkodtam. Öt évet fogok itt élni, vagyis már csak négy és felet. Niall felé való érzelmeim elmélyültek. Akármennyire is volt a legjobb barátom, az árulás nem felmenthető akármivel. És a szívem azt akarja, hogy megbosszuljam. Nem Zayn miatt. Nem más miatt. Saját önzőségem miatt. Megkértem Elizt, hogy vágja le az addigra már váll alattiig érő hajamat, amit olyan "jól" sikerült neki, hogy pár centis fürtöket varázsolt nekem. Legalább egy ideig nem kell foglalkoznom vele. Ezek közben lassan eltelt három év. Három éve mardos a düh, és felenyéssz a magány, hiába vesznek néha körül.

- Biztos vagy benne? - kérdezte Zack, én pedig bólintottam. Megakartam változni, belsőleg, külsőleg, mindent elfelejtve, ami fájt valaha nekem. Zack a tűt egy gyertya fölé emelte, majd lefújta valamivel, amit Helen adott oda fertőtlenítőnek, majd a tiszta tűnt a fülemhez igazította, és biccentve jelezte, hogy kezdi. Megmosolyogtatott, hogy ennyire izgul egy kis lyukasztástól. Nem éreztem semmit se, mikor szúrta, csupán mikor már a porchoz ért. Felszisszentem, de kibírható volt. Ezek után beraktunk karika-fülbevalókat, és a másik oldalon is megismételtük ezt. A mosdó szélén lévő zsepikkel letöröltem a fülemen lévő apró vérpöttyöket, és elégedetten elmosolyodtam. Az egyik fülemben hét karika volt, míg a másikban csak négy. Rövid hajam össze volt borzolva, és sminkem füstös szemfestékből állt, és vörös rúzsból. Ruhám már a szokott szakadt farmer volt, és egy szürke trikó, mivel már nyár közepe lett.
- Mi lenne velem nélküled!? - mosolyogtam hálásan Zackre, ő pedig csak átölelte vállamat, és együtt néztük a tükörben a munkája gyümölcsét.
- Hát kislány, még inkább a depresszióban lennél! - felelte egyszerűen, én pedig biccentettem. Igaza volt. Nélkülük még mélyebben lennék, mint most, hiába telt el, több, mint a fele, az itt töltött időmnek.
- Bárhogyan is döntök, velem maradsz? - kérdeztem tőle elsötétült tekintettel, mire elkomorodott, majd csintalan mosolyra húzta ajkait.
- Ha bemutatsz valami jó palinak, talán - kacsintott, mire felnevettem. Bólintottam, majd sóhajtva bementem a szobámba, és hanyatt vágódtam az ágyamon. Ez a harmadik évem itt, mégis az emlékeim nem változtak semmit. Még mindig ugyanúgy él bennem minden egyes mozzanat.
  Apámról rengeteg hírt kaptunk, miszerint, ismét kezei közé fogta a dolgokat, és ott folytatja, ahol abbahagyta az életét. Egy kivétellel; nélkülem. Persze, ezek után rengeteg cikk került ki rólam, miszerint apám intézte el ezt így, vagy én akartam megölni. Mind hanta, de szíven ütött a tudat, miszerint egyszer sem érdeklődött utánam a saját vér szerinti apám. Zack leült mellém, és felsóhajtott.
- Ezt később akartam elmondani, de hamarabb megérkezett, mint vártam volna. Wendy. Vendéged van! - állt fel, majd kiment az ajtómon, miután fölültem. Vendégem? És ezt engedi az intézet? Kinyílt az ajtó, és egy hosszú lábú, barna hajú lány jelent meg. Lábain, és karjain tetoválások voltak, míg csupán egy rövid sortot viselt, és fehér trikót, amin fekete-kék kockás ing volt. Kék szemei elől a feje tetejére rakta napszemüvegét, így látszódott erős sminkje. Ledöbbentem, de rögtön fölugrottam.
- Hát így megváltozik az ember, ha ilyen intézetbe kerül? - mért végig, miközben rágózott, én pedig megvontam a vállam, és hozzásétálva megöleltem.
- Niko! - csak ennyit tudtam mondani, de nem is állt szándékomban bármi mást is. Aztán mégis. - Miért.. hogyan kerültél ide? Minek jöttél? Ahh.. annyira hiányoztál! Hiányoztok.. - mondtam a magamét halkan, miközben elengedtem. Elmosolyodott, majd leültünk az ágyamra.
- Beengedett a recepciós, miután közöltem, hogy a barátnőd vagyok.. Valami Helen.. Úgy vigyorgott, mintha Isten lennék! Eskü, ide többször jövök! - kuncogott. - De most nem is ez a lényeg. Próbáltam apádhoz kerülni, de nem jött össze. Ezért Liamnek segítettem, hogy ő legyen a maffia új vezére, mivel az apját, aki volt a vezér, becsukták életfogytiglanig. Sok minden történt három év alatt. Ezek közt az is, hogy már a maffia velünk dolgozik, bár most a banda mindenhol van szerte Amerikában. Na egy szó, mint száz, azért jöttem, hogy ebben a két évben helyre rázzalak kisanyám! Mivel, ha mindennek vége, akkor megint együtt tudsz lenni Zaynnel, és ha úgy lesz, normálisan élhettek! - ölelte át vállamat, én pedig csak bámultam rá. Nem fogtam fel semmit se, abból, amit mondott. Normális élet? Már csak két év, és végre együtt lehetek Zaynnel? Felsóhajtottam, és behunyt szemmel hagytam, hogy Niko tovább beszéljen nekem, az elmúlt három évről.

Niall Horan

Öt év. Öt mocskos éve vagyok itt ezen a leprás helyen. Egy egész élet hosszú, hacsaknem tesz ellene az ember, hogy ne legyen az. Ezek után egy kérdés marad. Hogyan döntesz? Mindig ez jár a fejemben, bárhol vagyok. Hogyan döntök? Annyit güriztem, hogy az esetlen Wendy a legjobb barátjának tekintsen, és precízen kiterveltem a tűzesetet is, erre nem meghiúsult egy hülye sötét egyed jóvoltából? Lehetetlennek éreztem, hogy Zayn legyen az, aki keresztbe tett nekem, de mikor elsőnek megláttam őket, mérhetetlenül dühös lettem. Elárulta a maffiát, majd engem, egy ringyó miatt! Hülye szürke falak, hülye rácsok, mindegyik embert utáltam itt, és máshol is. Dögölne meg mind. Utáltam az egész kócerájt, és rühelltem, hogy életfogytiglant kaptam. De, ki nem szarja le? Nem tudnak itt tartani engem. Ez csupán egy kis szieszta, hogy kipihenjem magam a nagy csatám előtt. Mindent elfogok követni, minden kis kavicsot megmozgatok, hogy holtan láthassam Wendyt, és a bandáját.
 Épp arról beszélgettek körülöttem az étkezdében, ami épp a tévében folyt. Wendy hazatért. Elvigyorogtam. Ez az én lehetőségem. Mivel Zaynnel egy szárnyba kerültünk, vagy három órát napi szinten egy légtérben töltöttünk, de ő még csak rám se bagózott, ami idegesített. Louis mellettem ült. Rá sandítottam, ő pedig engem bámult. Tudta, mit akarok mondani, ezért elfordult, mielőtt mondtam volna neki a tervemről. Igaza van, nem itt a legjobb egy szökési tervet megbeszélni. Zayn hálásan, és megbűvölte tanulmányozta az egyetlen tévét ebben a kócerájban, én pedig őt bámultam vérszemet kapva. Rám pillantott, én pedig kapva az alkalmon, rávetettem magam, és őrült módjára verni kezdtem puhány, csontos arcát. Korcs. Ez volt ő. Egy korcs.
- Ki fogom nyírni a csajod! - üvöltöttem rá, vigyorogva, de ő csak tűrte az ütéseimet, és hagyta magát, miközben az őrök rögtön leszedáltak róla. Elhurcoltak, én pedig csak magamból kikelve röhögtem. Szánalmas kis korcs volt Zayn, és semmi több. A föld alá való, ahol a rovarok kinyalhatják a szemgolyóját. Amint kikerültem, szét vertek, a falnak basztak, és ott rugdostak, majd a cellámba dobtak. És még örülhetett az ember, hogy ennyivel megúszta. Kösz, Isten, igazi segítség vagy!
- Rohadnátok meg! - köptem a földre véremet, ami a számba került, de végül a falhoz kúsztam, és háttal neki támaszkodva ültem, és pihentem. Nem maradok itt tovább. Ki kell találnom valamit, hogy kiszabaduljak innen.
Eltelt egy kis idő és Louis visszatért köreimbe, mivel a cellatársam volt. Felsóhajtott, mikor meglátott, és egyenesen a saját ágyára vetette magát.
- Ma este kiszökünk - jelentettem ki neki, mikor a folyosó kihalt lett, és tudtam, hogy nem soká őrség váltás lesz. Nem soká itt az időnk.
- Én nem megyek! - sóhajtott még egyet, és ekkor mérhetetlen nagy dühöt éreztem. Az az ember elárult, aki egykor a bajtársam volt, most pedig Louis. Ellenem fordul mindenki? Következő ki lesz? A csajom? Kinyírok mindenkit. Felpattantam, és meredten bámultam kifejezéstelen arcát, ami engem vizsgált.
- Hogy mit csinálsz?
- Nem megyek. Jól hallottad! Engem vegyél ki a bulijaidból, kiszálltam. Elfáradtam Niall, nekem ennyi elég volt! - mondta, bennem pedig tolongtak a negatív érzelmek. Ez is egy korcs lett. Egy nyápic dög.
- Rohadnál ki te is gyökerestül! - vetettem rá magam idegesen, mire ő megfogta csuklóimat, és egy rántással kiszabadította magát, és a földre hajított. Igen. Ez mindig is így volt. Négyünk közül Zayn, és Louis volt a legerősebb, majd Harry, és végül én, de ezt sose fogom beismerni. A halál fogja! Megráztam csuklómat, és csak idegesen felnevettem. Akkor egyedül intézkedem. Megvontam a vállam, és már rögtön tudtam, kihez kell fordulnom, hogy kijussak innen. Csak a jelemre várt. Oda mentem a rácshoz, és szélesen elvigyorodtam, mikor megláttam az ismerős őrt.
- Bocs, de kellene egy papír! - mondtam neki, és ő csak elmosolyodott halványan, és biccentve közeledni kezdett. Te így Zayn, én így. Lássuk, ki lesz a gyorsabb, aki rátalál Wendyre. Bár ezer százalék, hogy te már csak a holttestét fogod látni.

------------------ ••• ------------------

 Ezek után a riasztó beindult, és őrök tucatjai rohantak össze-vissza a börtönben, hogy megtalálják a szökött rabot, de lekéstek. Niall Horan, már elmenekült, hogy összehívja a csapatát, és ismét belekezdjen valamibe. Össze kellett szednie a megmaradt embereit, és akiket csak tudott, kiszabadított.
  Wendy Oliver Moon, és Nicole Soninclar elindult, hogy a friss csapatukkal ismét felkészüljenek a közelgő végső csatára, míg meg nem érkezik a vezér. A kérdés már csak az; Zayn Malik hogy cselekszik?

____________________________________________________________

Sziasztok!

  Lehet, így hirtelen fog jönni ennyi kihagyás után, de ez tényleg az utolsó rész volt. Nem fogok ide most nagy búcsút írni, mivel hamarosan elkezdem a második évadát is, hiszen csak azzal lesz kerek a történet. Röviden, érzelem mentesen; köszönök mindent nektek, de komolyan! Eszméletlenek vagytok skacok! 132 feliratkozóval zárul ez az évad, megannyi hozzászólással megspékelve. Szóval köszönöm, hogy olvassátok, hogy írtok hozzá! Remélhetőleg Május vége, esetleg Június közepe felé fogom publikálni a következő évadot, hogy addig is írjak, és csak hetente kelljen posztolgatnom nektek, nehogy így járjak, hogy akár több hónapos kihagyás után tudjam csak hozni a részt. Mindegy, ez már csak részlet kérdése!
  A blogról röviden. Eredetileg 50+epilógussal akartam volna zárni, de rájöttem, hogy nem tudnám mivel kitölteni az űrt, amit kellett volna. Nem akartam nagyon húzni. Az első évadban megmaradtak kérdések, de a legtöbbre választ fogtok kapni a következőben. (Már ha van..) Ha bármi kérdésetek, óhajotok lenne velem szemben, elérhető vagyok az e-mailemen ( kauka.kincso@gmail.com ). Azt hiszem mindent leírtam, amit csak akartam.. Szóval még egyszer nagyon szépen köszönöm nektek, és azoknak is, akik segítettek, mikor elakadtam, meg néhány karakter adómnak is.. Leginkább Nikonak. Szóval.. köszönöm!
Hamarosan jelentkezem!

Kincső.xx

Thirty-seven

Wendy Moon

Sosem gondolkodtam el azon, mi lesz velem később, mikor már egyedül leszek a valóságban. Hiába vannak körülöttem mindig emberek, mentálisan nincsenek.  Az elmúlt néhány napban Zaynnel oly' annyira összemelegedtünk, hogy el se lehetett minket választani. Szinte annyira fölgyorsult körülöttünk minden, hogy nem is tudtuk követni a dolgokat. Legyőzött az idő, és azt vettem észre, hogy már a bíróságról jövünk ki. Nem emlékszem semmire sem, ami bent történt, de valahogy nem is érdekel. Úgy éreztem körülöttem semmi se változott, csak én. Már nem tudtam koncentrálni, folyamatosan a szüleim jártak a fejemben.
Teltek a percek, a napok és a hetek is. Alig jutottunk egyről a kettőre, bár már rég meghozták a döntést, egyszerűen még keresik a biztos bizonyítékokat. Idegtépő az egész. Végül eldöntötték a többiek, hogy szét szélednek, nehogy őket is belevonják az egészbe. A házban hárman voltunk. Elegem volt az egészből. Azt kívántam, bárcsak vége lenne már ennek a hülyeségnek, mert mindenki tudta, mi lesz a vége. Akárhogyan is történtek volna a dolgok, már most feladtam. Végül alig egy fél évbe telt, mire eldöntötték az ítéletet. Niall és Louis életfogytiglant kaptak ember ölések, és az Állammal szembeni összeesküvés okából. Harry és Zayn az elrablásom miatt, és ember ölések okaiból tíz évet kaptak. Valamilyen politikai szemszögből, és mivel áldozatnak minősültem, és az ember ölésemet önvédelemnek könyvelték el, megúsztam a börtönbe jutást. Ugyan apát még nem nyilvánították ki halottnak, lefokozták a családot, így már semmi közöm sincs bármilyen politikához. Viszont kitudódott az alkalmi összeesésem, így elvonóra tanácsoltak, és elfogadtam. A tárgyalásokat befejezték ezzel, és én tíz évig nem láthatom Zayn-t.
 Lassan egy hónapja, hogy elvitték őket, és magányosnak érzem magam. Mintha a szürke életem ismét itt lenne, csak még szürkébben. Nincs ötven árnyalata, talán három, és ez nyomasztja a lelkem. Megszakítottunk minden kapcsolatot azokkal, akik visszavonultak és elmenekültek. A lábamon egy magas szárú csizma volt, térd föléig érő farmerrel, és felsőnek egy fekete blúzt választottam, miközben bezselézett hajamat Zayn egyik sapkája takarta. Felsóhajtottam, mikor már bevitték a cuccaim, és már csak én állok a hatalmas szürke épület előtt, amin rengeteg ablak volt, és valamilyen okból egy kórház benyomását keltette az emberekben. Messze volt a várostól, a határán húzódott, és kihalt volt a hely. A nap már felkelőben volt, mikor benyitottam a rézkapun, és egyenesen az ajtóig sétáltam, amit kinyitva, megláttam a rám váró jövőt.
 Elsőnek Elizzel találkoztam, aki - szerinte - végig mellettem lesz, és segíteni fog nekem. Gyönyörű hölgy volt. Azt állította, hogy ötvenkét éves, de maximum negyvennek nézett ki, így csak akkor hittem el neki ezt, mikor megmutatta az iratait. Szőke hullámos haja volt, ami a melléig ért, és amit mindig egy csattal tartott össze. Kék szemei voltak, és egy lepke tetoválása volt a csuklóján. Pár centivel volt tőlem alacsonyabb, és karcsú volt. Volt egy fia, aki egy betegségben meghalt kiskorában, azóta férjével él a közelben. Aztán volt egy orvos is, aki minden héten megvizsgált; Helen. Öreg volt, és gúnyos, mégis lehetett érezni az aggodalmait barna szemeiből, és a gesztusaiból. Egyszerű ember volt, legalábbis ezt állította, mikor beszélgettünk. Férje meghalt, és két gyereke már felnőtt. Ősz haja egykor barna volt, de ma már csak a göndörségét őrizte meg. Furcsa betegségben szenvedett, amitől a bőre két színű volt. Ettől nem tudják eldönteni az emberek, hogy most fehér bőrű, vagy sötét bőrű. Vegyes foltok voltak testén, amit a vitiligonak köszönhetett. Mégis elképesztőnek találtam őt is. Az eltelt napokat leginkább velük töltöttem, esetleg néhány beteggel beszéltem, de egyik se maradt meg az emlékeimben; mindig Zaynen gondolkodtam. Ő vajon gondol még rám, vajon elfelejtett?
 Eltelt egy hónap a beköltözésem óta, és a pizsamámban ültem a szobám ablaka előtt, miközben forró menzateát ittam. Hajam már nőtt pár centit, így már minden hajszál elért a vállamig. A szobám egyszerű volt. Szürke falak, Egy ablak, ami a kertre, és a távolba néz, egy kemény rugós ágy, a felett egy kép, virágokról, és fákról, komód, éjjeliszekrény, egy kis asztal, ruhásszekrény ami mellett volt található a fürdőszoba, zuhanyzóval, vécével, mosdóval.
Kopogtak, és valaki bejött. Nem figyeltem rá, csupán néztem a lassan teljesen ragyogó Napot, amint felkel a hideg mező mögül. November közepén járhattunk, de nem érdekelt az idő.
- Egyre többször bambulsz el, drágám! - érintette meg valaki a vállam, és én összerezzentem. Eliz volt az, és mikor felpillantottam rá, halványan elmosolyodtam üdvözlésnek szánva.
- Egyre többször hagysz magamra! - mondtam neki a véleményem, mire felnevetett. Elhalványult a mosolyom, mikor két beteg elment a szobám előtt, és nevetésül beszűrődött. Ők jól érezték magukat itt. Nem tudom, miért jöttek ide az emberek. Nem tudtam, mire való ez a hely. Azért jöttem ide, hogy elmulattassam az időmet, amíg nem láthatom Zayn-t.
- Egyre több látogató jön, szóval bocsánat.. - rázta meg a fejét, amit a szemem sarkából érzékeltem. Még mindig a Napot figyeltem, és kortyolgattam az italom. A szokásos piros-fekete kockás szoknya volt rajta, és hozzá egy fehér trikó, amit egy szürke pulóverrel takart el. Felsóhajtottam, mikor már égette a szemeim a fény, és elfogyott a teám. Eliz addigra elment, és fel se tűnt. Nem tudtam mit csinálni, egyszerűen unatkoztam.
A következő hetekben Helennel beszélgettem, hogy mégis mi lehet az oka a rohamaimnak. Nem jutottunk semmire. Nem is érdekelt. Aztán a következő hét első napján Eliz berontott a szobámba, miközben épp pizsamát váltottam, nyomában Helennel. Csodálkozva néztem a két hölgyet, ahogyan zihálnak, és Helen egy újságot szorongat a kezében.
- Mi a baj? - estem pánikba; még sose láttam őket ilyennek. Sebezhetőnek tűntek, és törékenynek, tudatlanoknak. Egy ideig mélyeket lélegeztek, majd mosolyogva összenéztek, de közben az aggodalom is ott volt a szemükben. Izgatottan mozgolódtak, mintha nem tudnák biztosra, hogy jó dolgot cselekszenek-e.

- Hát kisanyám, ennek talán örülni fogsz! - vigyorgott a legidősebb, és a kezembe nyomta a papírnyomtatványt, mikor eléjük értem a szobám közepén. Érdeklődve hajtottam ki, és a kiemelt cím a szememet is kiszúrta. Hirtelen hányinger jött rám, és zaklatott lettem. Felzokogtam, és a kezemet a számra szorítva néztem a fekete-fehér képet, amin egy szakadt ruhában, koszosan egy férfit raktak a hordágyra, felette óriási betűkkel csak ennyi állt: "Megtalálták az eltűnt Elnököt!" Térdre zuhantam, és a földre engedtem a papírt, és tenyeremet arcomra nyomtam, hogy elnyomjam az érzéseimet. Örültem, izgatott lettem, aggódtam, és nem értettem ebből semmit se. Hogyan élte túl, és eddig hol volt? Mi történhetett vele? Sürgősen látni akartam élőben, de tudtam, hogy mivel az állapotom instabil lett, nem igazán engednének ki. Éreztem, hogy mindketten letérdelnek mellém, és simogatnak, beszélnek hozzám, de nem foglalkoztam velük. Él az apám! 

Egy kis idő után elapadt a könnyem, és csak némán néztem a tenyerem. Mi történhetett vele?

- Vajon megfogja látogatni? - végre sikerült felfognom miről beszélgettek mellettem, de nem adtam jelét, hogy hallgatom. 

- Biztosan, de gondolom, még idő, mire rendbe jön a kórházban, neki pedig nem lenne jó, ha visszamenne.. - válaszolt Helen, és igazat adtam neki, és nem is. Úgy éreztem, minden gondom elszállt, így felnevettem örömömben, és szorosan megöleltem őket, abban a  kényelmetlen helyzetben. 

- El se hiszem! Istenem, köszönöm! - suttogtam a hajukba, miközben vigyorogtam, és megint könnyektől csillogtak a szemeim.

Ezek után minden napot arra szántam, hogy a lelkem meggyógyuljon, és hívjanak. Mindig, mikor kinyitották a szobám ajtaját, odakaptam a fejem, de sosem ő volt az. Hiába volt hűvös, rengeteget voltam a kertben, és sokat olvastam, így elterelve a gondolataim az időről. Sehonnan se jeleztek nekem, hogy az apám hogy van, egy árva levelet se kaptam, vagy hívást. Semmi változás se történt, mégis boldog voltam, és minden nap mosolyogtam. Egy hét telt el, és megismertem Zacket, aki egy páciens volt itt, lassan három hete. Egy idős volt velem, és sose árulta el, miért került ide.  Helyes volt. Szőke rövid haj, zöld szemek, izmos alkat. Mégis, mikor találkoztunk, rögtön Zayn jutott eszembe. Hiányzott, és ezt még Zack hülye viccei sem feledtették el velem.

Thirty-six

Wendy Moon

Lassan teltek a percek, ahogyan ránk sötétedett, és én már az ágyban feküdtem, szorosan mellettem Zayn-nel.Nem tudtam behunyni a szemem, mert féltem, ha legközelebb kinyitom, már nem lesz itt, hanem egy másik lánynál, vagy éppen a rácsok mögött. Egyiket se akartam egyáltalán. Csak néztem kisimult bőrét, ránctalan arcát, amin már lassan látszódott a borostája. Félig nyitva tartott ajkait figyeltem, amivel szuszogott. Haja kócosan a homlokán és a párnán pihent, miközben a selyem takaró alig takarta mezítelen felsőtestét. Mocorgott, összeráncolta homlokát, és közelebb vont magához az ölelő karjaival. Csodálkozva néztem őt. Sose gondoltam volna, hogy szerelmes leszek bárkibe is. Nem hittem volna, hogy pont egy ilyen alakba fogok valaha is összefutni az életem során. Ha mondjuk egy évvel ezelőtt megmondják nekem, hogy elrabolnak, és egy gyilkosba leszek szerelmes, kinevettem volna. Mégis, most ebben a percben nem tudtam nevetni. Féltem. Nagyon is féltem, hogy mi lesz Zayn-nel, a többiekkel, velem.
Az álom sokáig nem jött a szememre, mégis, mikor pislogtam, és következőleg kinyitottam a szemem, már fényes reggel volt. Zayn még aludt, mikor az öltözőszobámba sétáltam, onnan át a fürdőbe. A kádba rózsaolajas vizet öntöttem, szirmokkal, és tusfürdővel. A hajamat kifésültem, elzártam a vizet, levetkőztem, és néhány illatgyertyát meggyújtottam. Szinte belefeküdtem a forró gőzölgő vízbe, és élveztem, ahogyan elsőnek megfeszülnek, majd ellazulnak az izmaim. Nem tudom meddig pihenhettem ott, szétázva, mikor már elkezdtem mosakodni, hajat mosni. Végül egy bézs színű selyem köntösbe zártam testem, hajamat törölközőbe bugyoláltam. A szépítkezésem végéhez érve értem el, hogy sima epilált lábamon a matt vörös ruhám simogatta bőröm, ami egészen a térdem föléig ért, míg mellem fölött már csipkés minta pihent, egészen a nyakamig. Kifestettem a szemeim barnás-fekete árnyalatokkal, számat pirosra kentem, majd hajamat begöndörítettem. Anyu régi kedvenc fülbevalójával tűztem föl a füleimet, amik egy egyszerű fekete négyzet alakú kristályok voltak, fehérarany kerettel kirakva. Volt hozzá egy ugyanilyen apró gyűrű is, azt is fölvettem, majd Zayn-től kapott nyakláncot a ruha mögé bújtattam. Az egyik piros aljú magassarkú cipőmet vettem fel, ami fekete és bársonyos volt. Végül a teljes alakú tükörben végig mértem magam, majd biccentve visszamentem. Nem volt senki se már a szobában, így az étkezőterembe sétáltam, néha meg-megállva egy-két alkalmazottal cseverészni. Már mindenki lent eszegette a reggelijét, így én is helyet foglaltam. Rögtön elém raktak néhány buggyantott tojást, almás teát, pirítóst és gyümölcsöket. Megköszöntem, majd elkezdtem csipegetni a falatokat. Mindenki némán ült, és a telefonját nyomkodta, evett, ivott, vagy csak bámult. Az ügyvéd pár óra múlva jön, hogy kapjon anyagot, de előtte Thomasnak kell megérkeznie, és akkor mindent lebeszélni vele, aztán a papírmunkák, vagyis azok, amiket alá kell írnom. Beszélni néhány ügyféllel. Csak sóhajtottam a hirtelen felhalmozott feladatoktól, és rögtön elment az étvágyam. Megtöröltem az ajkam, majd ledobva a szalvétát felálltam, és elnézést kérve elvonultam. Láttam Zayn kipihent, és aggódó tekintetét, de csak előre figyeltem. Egyenesen apám dolgozószobájához, hogy akkor aláírjam a dolgokat, amiket kell.

- Elnézést, de az unokatestvére megérkezett! - nyitott be egy itt dolgozó férfi, és én megkértem, hogy hívja ide. A következő percben lesimítottam a ruhám, rendbe tettem a papírokat, majd mikor kinyílt az ajtó, halványan elmosolyodtam. Thomas még most se változott meg. Alig töltötte be a harmincat, egyre jobban passzolt hozzá a fekete bársony öltöny, amihez vörös nyakkendőt vett fel. Fekete haja hátra volt simítva, és kreol bőre makulátlan volt. Zöld szemei szomorkásak voltak, de valami megbízhatóságot is árasztottak. Nem sok mindenben hasonlítottunk, mivel nekem míg ovális, neki szegletes arca volt, köszönhetően a széles állkapcsának, és enyhén borostás arcának. Fölálltam, amikor közelebb sétált, és elé léptem. Elmosolyodott, mikor lenézett rám, mivel csak az álláig értem. Kitárta karjait, én pedig megöleltem. Apa parfümje volt rajta, amitől párás lett a szemem, de próbáltam uralkodni magamon.

- Rég láttalak Wendy! - suttogta, majd eltolt picit magától, és jól megvizsgált. Csak elnevettem magam, ahogyan aggódóan nézte a cipőmet. Hiába az ilyen elegáns kinézet, mikor így viselkedik néha.

- Én is téged! - mosolygok rá, s visszaülök apa asztala mögé, míg ő az asztal elé. Megköszörülöm a torkom, mert még innen soha se kellett bárkivel is beszélnem. 

- Szóval, mint tudod, apa meghalt, és át kell venni a helyét. Mivel nem sokára kezdődnek a bíróságok, nem hiszem, hogy én helyébe léphetnék. Szerintünk tudomásukra jutott, hogy milyen instabil az állapotom, így nem fognak engem akarni, hogy vezessem az országot. Végig gondoltam az egészet, tegnap éjjel pedig beszélgettem apa munkatársával, hogy mi fog történni. Miután eldöntötték Zaynék helyzetét, engem elvisznek egy rehabilitációs központba, hogy rendbe rakjanak. Azt mondják az egész öt évet vesz igénybe, de remélhetőleg kevesebbet. Addig is, és nagy valószínűséggel utána is, neked kell apa helyére lépned - mondom neki tárgyilagosan, miközben kezeimet összekulcsolom az asztal tetején. Izzadt a kezem, hogy hogyan fog reagálni a dologra. Egy ideig csak nézett ki az ablakon mellettem, végül sóhajtott. 

- Rendben! - mondta ki végül az ítéletet, mikor is megint kopogtattak. Engedélyt adtam, hogy bejöjjön az illető, és megint a férfi volt, mögötte egy kopasz, öreg illetővel, aki úgy nézett ki, mint egy ügyvéd. Beinvitáltam, és Thomas fölállt üdvözölni őt, majd én is. Leült Tom mellé, majd vele is elkezdtünk diskurálni a fejleményekről. Alig ment el két óra, mikor is ügyvéd jelenlétében írásban lemondtam apám helyéről, és átadtam Thomasnak. Az ügyvéd pedig megkapta a papírokat, amikből feltud majd készülni a bíróságra. Délután hétre minden ellett intézve. A két vendég közül egyedül az unokatestvérem maradt velünk vacsorára.

Úgy éreztem, mindent elvesztettem. A szüleimet, a barátaimat, az érzéseimet. Mintha az Isten azt akarná, hogy megbűnhődjek a múltamért. Nagyot sóhajtottam, mikor átöltöztem egy térdig érő vörös kordszoknyát, és hozzá egy fekete blúzt, hozzá pedig maradt a magassarkúm. Sajgott a fejem, és a talpam is, de kihúztam magam. A társalgón át akartam menni, hogy eljussak a könyvtárba, mikor is, a kanapén megpillantottam Zayn-t és Harry-t. Mindketten háttal ültek nekem, így mögéjük sétáltam, miközben cipőm hangosan kopogott. Belül nem éreztem semmit se, egészen addig, míg Zayn hátra nem fordult, és rám nem mosolygott. Harry is hasonlóan tett, de nem érdekelt annyira, mint a szerelmem. Akárhogyan is nézem, nehezen tudom elfogadni, hogy van egy bátyám.
- Sziasztok! - mosolyogtam rájuk, miközben Zayn melletti szabad helyet foglaltam el magamnak. A göndör srác csak megvonta a vállát, és bekapcsolta a televíziót. Épp az esti híradó ment.
- Hogy van a nőm? - ölelte át vállamat a felém eső karjával, így sikerült jobban hozzá simulnom oldalról. A szóhasználata furcsa volt, mégis melegséggel árasztotta el a mellkasomat. E nélkül kell majd élnem négy évet? Esetleg ötöt? Kifogom én ezt bírni?
- Legalább nem valami tárgyként kezelsz.. - mormolom, miközben keresztbe rakom a lábaimat. Nem is ezt akartam mondani, de már mindegy volt. Nem néztem rá; nem mertem. A tévében lévő égő házat figyeltem, ahogyan kimentettek két gyereket.
- Nem vagy az, csak a tulajdonom! - súgta a fülembe, ami libabőrhöz vezetett. Beleharaptam a számba, majd ránéztem.
- Senkinek se vagyok a tulajdona. Ezt igazán megjegyezhetnéd Malik! - mondtam neki összeráncolt homlokkal. Elmosolyodott, majd közelebb hajolva szájon csókolt. Elveszve éreztem magam, ahogyan nyelveink egymás száját fedezte fel, és a gondolataim elsötétültek, majd lecsillapodtak.
- Én megjegyeztem, ahogyan azt is, hogyan néztél ki, mikor először találkoztunk. Büdösen - kuncogott bele a csókunkba, mire elvörösödve vállon ütöttem.  Felnevetett, majd mosolyogva csak nézte az arcom. Nem tudtam ne rá figyelni, egyszerűen képtelen voltam. Hasznavehetetlennek éreztem magam egész nap, mégis most úgy éreztem, megvan az oka annak, hogy miért vagyok a világon. Akkor is, ha a diliházba kerülök, akkor is, ha letartóztatják a megmentőmet. Mi nem tudunk már semmit se tenni, csak bizakodni, és várni.
- Miért nem öli meg végre azt a hülye egeret?! - kiabált föl hirtelen Harry, mi pedig rákaptuk a fejünket. Kiderült, hogy egy bizonyos régi mesesorozaton akadt ki, amiben egy Tom nevű macska, és egy egér volt a főszereplő. Elmosolyodtunk gyermeteg viselkedésén, majd ráhajtottam a fejem Zayn vállára, és mi is figyeltük a macska-egér játszmát. Kellett nekünk egy kis nyugalom, mielőtt a pokol ismét kinyitná a kapuit.

________________________________________________

Sziasztok!

Két dolog miatt írok nektek. Bocsánat, hogy szinte egyre ritkábban hozom a részeket, és tudom, itt már nem elegendő kifogás az Iskola, de lássuk be, nincs is nagy kedvem a blogoláshoz mostanság, mivel elég kemény lett a magánéletem. Másodszor pedig közlöm veletek, hogy a történet 40 részből és epilógussal fog zárulni. Lehetséges, hogy lesz második évadja, már el is kezdtem írni, de közlöm veletek, csak akkor fogom igazán írni, ha legalább lesz két olyan ember, akiket érdekel a dolog. Lehet, hogy keményen, máshogy írok nektek, de egy: nem akarom feladni az írást, 2: nem itt van a sztori igazi vége, és beszeretném fejezni. Próbálkozom, tényleg próbálkozom össze szedni magam, hogyha már ritkán, de hosszú részeket hozzak nektek. Igyekszem legalább két hetente hozni a maradék 4, illetve öt részt hozni!

Kérlek titeket, kedves olvasók, harcosok, hercegnők, elveszett bárányok, erős farkasok, hogy jelezzetek vissza nekem, hogy még éltek, és érdekel a kihalt blogom, sztorim.

Ezerszer is ölel titeket: Kincső.xx

Thirty-five

 

Wendy Moon

Az öröm, és a felháborodás ötven árnyalata is kavargott bennem, és nem tudtam, hogy mosolyogjak, vagy sírjak, mert ilyen parancsolóan teszi föl az egyetlen kérdést, amire akkor éppen nem számítottam, éppen tőle. Erőltetetten elvigyorogtam, majd csak figyeltem reménnyel, és fáradtsággal teli arcvonásait. 

- Hogy mondod? - kérdeztem vissza, mert nem volt kedvem pont erről vitatkozni vele, láttam, hogy ő sem, de nem hagyott nyugton a dolog.  Zayn csak sóhajtott egyet, talán rájött, hogy nem volt számomra megfelelő a viselkedése. Összeszorított ajkakkal szuggerált, majd körül nézett, és egy nagy lélegzetet vett. Megfogta a kezem, majd lejjebb hajolt, hogy egy síkban legyen a szemünk.
- Ezt most az egyszer mondom el, és meg se ismétlem - mondta lassan, és picit frusztráltan. - Lassan több, mint hat hónapja, hogy figyelem minden egyes kis mozdulatodat, tudom, hogy utálod a csokit, hogy macskaimádó vagy, nem akarod elvezetni az országot. Tudom, hogy nem olyan pasit akarsz magadnak, mint aki én vagyok, de kibaszottul nem érdekel, mert úgy érzem, én már nem tudnék nélküled levegőt venni. Egyszerűen kell, hogy megérintsem a furcsán tökéletes bőrödet, látni a reggeli kómás arcodat, kiröhögni, mikor azért hisztizel, hogy elaludtad a hajad, vagy egyszerűen csak élvezni az ott létedet. Én már nem tudok nélküled létezni, és kicseszettül tudom, hogy te kevésbé ismersz engem, mint én téged, de adj nekem egy kibaszott esélyt, hogy bebizonyítsam, igenis érdemes vagyok azért, hogy érezz irántam valamit. Tudom, hogy nem az a ficsúr vagyok, akit eltudsz magad mellé képzelni, tudom, hogy nem vagyok szőke herceg fehér lovon, de inkább leszek egy seggfej, mint, hogy nyalizzak bárkinek is. Csak kérlek, adj egy esélyt, és légy a barátnőm! - mondta tele érzésekkel a szemeiben. Köpni-nyelni nem tudtam a perc töredékében. Majdnem meghatódtam, csak egy hajszál választott el tőle. Bámultam a hatalmas barna égboltot a szemeiben, amik örvénylettek, és megint éreztem, hogy nekem ő kell. Összeszorítottam az ajkaim, és nem tudtam, hogy hogyan reagálnék rá. A szüleim egyáltalán nem hagynák, hogy egy ilyen személlyel egyáltalán kapcsolatot teremtsek. Akkor meg, miért gondolkodom ezen? Egyszerűen rá kellene vágnom, hogy nem, de nem megy.
- Kapsz egy esélyt - feleltem egyszerűen, mert nem tudtam semmit se kinyögni, csak ezt. Igazság szerint azt akartam, hogy ne közelítsen felém, ne nyúljon hozzám, ne érintse meg ajkaival a számat, mégis hagytam, hogy ezt tegye ebben a percben. Ahogyan megéreztem forró leheletét, elmosolyodtam, csukott szemekkel. A boldogság ugyanúgy körülvette a szívemet, ahogyan az aggódás, aggodalom és a vágy is. Nem tudtam magamon kontrollálni; teljes testemmel neki feszültem, és erősen öleltem nyakát, hogy ne is tudjon elereszteni. Nagyot sóhajtott, így picit fölébredtem révületemből. Elengedtem, és krákogva körülnéztem, remélve, hogy nem látta senki lényeges ember. A jöttmentek nem érdekeltek. Egymás szemébe néztünk és csak vigyorogtunk. 

- De csak egy esélyt adok neked! - figyelmeztettem szigorúan a hercegemet. Ő csak elégedetten biccentett, miszerint elfogadta a feltételt. Kézen fogva bementünk, de szinte az ajtó küszöbén lerohantak minket néhányan. Niko a nyakamba borult, és felzokogva megölelt, és meg veregette a hátamat. Aztán minden perc boldogságban telt el. 

Másnap reggel Zayn oldalán keltem, és boldogságomat az rothasztotta el, hogy a kinti hangos kocsik nem akartak csöndben száguldozni. Mégis megnyugtató volt a korai őszi pára, amiben arany porszemcsék sétáltak a levegőben, a meleg, és hideg levegő váltakozása, az apró ablakban látszódó, szinte csupasz faág, és a mellettem hason fekve pihenő férfi meleg hője. Megnyugtatott. Végül fölkeltem lélekben is, és kikászálódva a konyha féleségbe, belebotlottam egy kék öltönyös sötét bőrű férfiba. Nagyra nyílt a szemem, ahogyan láttam, hogy végig mér méregzöld szemeivel. Pedig egy egyszerű szűk fehér trikó, és hozzá egy fekete rövid melegítő nadrág. 

- Jó reggelt kisasszony! - felelte érzelem mentesen a férfi, miközben kezét nyújtotta felém. - Lois ügynök vagyok, egy titkos szolgálattól jöttem, hogy közöljem a jó hírt önökkel, hogy mindenki elmehet Washingtonba, a kisasszony házába - darálta le gyorsan a szöveget, miközben kezet ráztunk. Nem mutatkoztam be, mert ismertem ennek a személyiségnek a fajtáját. Menni akart, minél hamarabb. Sóhajtva biccentettem, nekem ehhez még reggel volt, de egész életemben ezt csináltam. Vagyis, csak néztem. A kanapéhoz hívtam, nem kínáltam meg semmivel se, csupán fölhúzott szemöldökökkel vártam, hogy elmagyarázza a hírt. Közben Harry, Niko és Zayn is megjelent, így mindenki, akinek kellett hallania, jelen volt.
- A társaimmal megbeszéltük, hogy nem hagyhatja el Zayn Malik Amerikát, viszont azt megteheti, hogy amennyiben az Elnök kisasszony Az Egyesült Államokban tetszik maradni, önnel maradhat, egészen addig, amíg meg nem kezdődnek a bíróságok, a hogyléte felől. Ez csupán annyit tesz, hogy kaptak ezzel a nappal együtt három nap nyugalmat, és utána a gyűléseket elkezdjük, Washingtonban. A további fejleményeket eljuttatjuk önökhöz a leghamarabb.
- És a tárgyalásokon pontosan mit fognak megvitatni? - kérdeztem, miközben kihúztam a hátam, és keresztbe raktam a lábaimat. Arcizmaim a semlegességet sugározták, kellett a tartás. A kopasz férfi megköszörülte torkát, miközben szemeivel csak engem figyelt, mint eddig is.
- Pontosan? Zayn Malik büntetését - felelte egyszerűen. Biccentettem, nem volt több kérdésem. A többiekre sandítottam szemeim sarkából, de Niko csak a földet pásztázta, Harry a szófa hátánál állt, és masszírozta barátnője vállát megnyugtatásként, és Zayn semleges arccal, mégis kidagadt erekkel a nyakán figyelte a férfit. Ezek után alig maradt a férfi pár másodpercig, elköszönt tőlünk, és elviharzott valami számára kényelmesebb világba. Néma csendben mindenki elvonult, és készülődtünk, hogy vissza menjünk a Fehér házba. Kényelmetlennek éreztem a testemet, ezért lezuhanyoztam percek alatt, és hajamat is megmostam. Végül fölvettem magamra a tegnapi nadrágomat és mellé egy szürke hosszú ujjú, végig gombolós inget. A magassarkúmat fölvettem, és végül hajamat fölfogtam, erősen összeszorítva, miközben egy friss műhajas csomagot a hajgumihoz igazítottam, így nem igazán tűnhet föl a közvilágnak, hogy le lett vágva. Jó pár hullámcsattal, de végül elkészültem. Erősen kihúztam a szemem, és halvány ajakbalzsamot kentem ajkamra, mire késznek nyilvánítottam magam. Amikor a szoba peremén lévő teljes alakos tükörben bámultam magam, a derekamat körülölelte Zayn, a maga sötét felsőjében, szakadt farmerében, és szokásos bakancsában. Haját direkt kócosan hagyta, és mikor arcát nyakhajlatomba fúrta, meleg borzongás futott végig gerincemen. Próbáltam magamtól ellökni, de földbegyökerezett a lábam, és a kezem ólom súlyúak lettek; képtelen voltam akárcsak megmoccanni is.
- Mit csinálsz? - leheltem zakatoló szívvel, miközben erősen fonta karjait derekam körül, és mellkasát erősen hátamnak nyomta, miközben éreztem égető leheletét bőröm területén. Csak morgott valamit válaszul, és megcsókolta nyakam és a vállam közti részt.
- Felfalom újdonsült barátnőmet, mert a végén még felébredek - suttogta fel se nézve, én pedig zavaromban elmosolyodtam. Voltam már valakinek a szeretője, de az, hogy így beszéljenek hozzám, leírhatatlan volt. Szoros kezei közt lassan megfordultam, és mosolyogva kezem közé fogtam arcát, majd mindkét oldalon megcsíptem, és gyömöszölni kezdtem bőrét.
- Ha a végén megeszel, és nem ébredsz fel, még inkább szarabb lesz az életed - nevettem, miközben ő csak grimaszokat vágott, és kezeibe vette a sajátjaimat, és csillogó szemeivel engem nézett.
- Azért egy csókra szabad kisasszony? - mosolygott vidáman, s én csak fölhúztam incselkedve a szemöldököm, és hagytam, hogy perzselő ajkaink találkozzanak.

Pár óra múlva már a személyzet hozta elénk a ételeket, amiknek elképesztően finom ízük, és illatuk volt. Hátam kezdett sajogni a túlzottan egyenességtől, de nem foglalkoztam vele. Nem tehettem meg. Akármilyen dolgok is fognak a bíróságokon is történni, akárhogyan is fog alakulni a jövőnk, mindenben mellettük kell állnom, és bíznom bennük, ahogyan nekik is bennem, hogy ha nem is tudom őket kihúzni a bajból, enyhített körülményeket kaphassanak.  Niko ezeket mind megúszta, de Harry-n érzem, hogy nem fogja egyedül hagyni haverját, ott lesz minden egyes lépésénél. A vád, mint kiderült, a maffia régi társaként, az Elnökház félgyújtása. Ezzel bizonyítékok nélkül azzal is megvádolták, hogy embert akart ölni. Niallt előzetesen letartóztatták, és ember gyilkolásával gyanúsítják, és a gyújtogatásokért. Louis-t, és Harryt a gyanúsítottak segédkezésével ugyanolyan bűntársnak bizonyították. A többiek ezeket mind megúszták. Végül maradtam én, az élő bizonyíték, hogy megmentettek a tűzből, de "súlyos idegállapotom" miatt nem tudnak bennem rendesen megbízni, és az egyik zárt intézményt javasolták számomra. Az ételemre bámultam, és elfogott a tömérdek hányinger, és gyűlölet. A gyomrom összeszűkült, és a villám köré szorítottam ujjaimat, hogy megtudjak nyugodni. Ha az apám még itt lenne, minden könnyebb lenne. Intettem az egyik dolgozónak, aki rögtön mellém lépett, és aprót hajlott, hogy közelebb legyen hozzám.
- Kérem hívja föl a rangidős unokatestvéremet, hogy ő veszi át ideiglenesen apám helyét! - mondtam fel se nézve, és miután elment, sóhajtottam. Ha tényleg ezt akarják, végig fogom csinálni, botladozás nélkül.

Thirty-four

 

Wendy Moon

- Amúgy mit fogunk itt csinálni? - kérdeztem, miközben figyeltem, ahogyan rendőrök érkeztek a hotel bejáratához.

- Megöljük azokat, akik csak hozzáérnek a pasijainkhoz - biccentett fel se nézve a fegyver távcsövéből, s én is így tettem, de el akadtam valaminél.

- Zayn nem a pasim! - rivalltam rá, s éreztem, hogy a fejem minden egyes részlete vörös lesz. Csak nem tudom, hogy a dühtől, vagy esetleg más érzelmektől. Nem válaszolt semmit, csupán elmosolyodott, s mormogott valamit az orra alatt, majd koncentrálva a másik épület felé figyelt. Hagytam, hogy tegye a dolgát, miközben én is hasra feküdtem, és a messzi tájra koncentráltam. Magas épületek sorakoztak, és csillogtak a fényeikben, így beleolvadva az ég halvány csillagaiba. A város zaját csak apróval növelte a mi ütközetünk, a következő sarkon lévő emberek már nyugodtan sétafikáltak. A rendőrök szirénái élesek voltak, és a fél utcát betöltötték a piros, és kék színek, de nem mozdultak, csupán körbe vették a helyet. Ezek után ismét a városnak szenteltem a figyelmem, és benéztem egy a szomszéd Hotel mellett lévő nagy épületbe, és bele néztem az emberek életébe az ablakokon keresztül. Halványan észlelhetőek voltak az emberek, sokan ki is néztek, és figyelték az eseményeket, mikor Niko hirtelen lőtt, és én összerezzenve a fejemet a 'harcra' fordítottam, ahol már csak hatan voltak, és a terem különböző részein emberek feküdtek, vagy elájulva, vagy holtan. Néztük Nikoval, ahogyan Harry fekszik a földön fájdalmas grimasszal az arcán, és próbál a fegyveréhez kúszni, miközben Louis gúnyos mosollyal, félre biccentett fejjel őt figyeli. Hiába voltunk föntebb, szinte mindent tökéletesen tisztán láttunk. Kerestem Zayn-t a szemeimmel, de sehol se találtam, ezért egyre jobban estem a kétségek négy fala közé.
- Látod Zayn-t? - kérdeztem remegő hangon. A lány csak összeszorította a száját, majd rám se nézve csupán megrázta a fejét. Nem reagáltam rá sehogy, csak üveges tekintettel bámultam az épületet. Túl sok minden történt már velem az elmúlt hónapokban, és kezdek belefáradni.
Niko élesített, majd miután célzott, lőtt. Louis pedig a földre feküdt, miközben arca felületéből vér csordogált.
- Franc. Csak súrolta - szitkozódott a lány, én pedig tovább figyeltem, hogy a srác feltápászkodik, majd az orrnyergét takarva belerúgott Harry hasába, majd elfutott.
- A gyáva - döbbent le Nicole, miközben rendesen fölnézett, és pár másodpercig az épületet figyelte, amibe végül berontottak a rendőrök. A perc töredékében történt, hogy Liam, és Tristan fölkapták Harry-t, és elrohantak a hátsó kijárathoz, amivel nem foglalkoztak a rend őrei.

- Hogy állunk? - szólalt meg mögöttünk egy női hang, s majdnem felkiáltottam megilletődöttségemben, miközben hátrafordultam. Tatjana, és Emma volt az, kifulladva, sebzetten. Fölugrottam, és rögtön megvizsgáltam őket, de csak karcolások voltak, vagy véraláfutások. Semmi komoly.
- Zayn és Niall még bent vannak! - mondta nyugodt hangon Niko, de mindenki tudta, hogy nem így kellene lennie. Mindannyian feküdtünk, és vártuk, hogy fölbukkanjanak, de már csak annyit láttunk, hogy a rendőrök a földre nyomják Niallt, majd megbilincselik, és kiviszik. A rendőrök erős csatába kezdtek valaki ellen, majd Louist vitték ki. Kezdtem lenyugodni, lehet, hogy akkor Zayn megmenekült, de ebben a percben, őt is kivitték, a hátánál megbilincselve. Kitágultak pupilláim, majd fölpattanva rohanni kezdtem, hátha ér ilyenkor is, hogy ki vagyok, és elengedik. A lépcsőn száguldoztam, és több fokon is gurultam, mikor kijutottam, és mezítláb futottam tovább.
- Engedjék el! - kezdtem kiabálni messziről, mikor lefogott valaki, és csak halványan átölelt. - Eressz! - kapálóztam, de nem használt ellene. Könnyek gyűltek a szemeimbe, és kiabáltam, haraptam a felismerhetetlent, de a másik irányba kezdett rángatni. Fölkapott a hátára, és láthattam, ahogyan betuszkolják Őt a kocsiba, majd elkanyarodva távoznak, hangosan szirénázva. Fölzokogtam, pedig sejthettem volna, hogy ez lesz ebből. Ezek után az elkövetkezendő dolgokra nem emlékeztem, csupán annyit fogtam föl, hogy egy kocsiban száguldoztunk, miközben üveges tekintettel bámultam előre. Ha mondjuk ugyanez történik két hónappal ezelőtt, akkor nem akadnék ki, már rég biztonságban ülnék, teázgatva. Most pedig szakadt ruhában, izzadtan, piszkosan ülök, rettegek, és menekülök, vagy csupán megyünk a világvégére. Kitudja.

Végül a gondolataimból az álmaim világába kerültem, de igazából csak elismétlődött lelki szemeim előtt, a csupán egy órás küzdelem. A rendőrség hamar közbeszólt, aminek picit talán örültem is, hiszen elég régóta ismertem Niallt és Stacy-t, mégis miért vágynék más ember halálára, főleg, ha régen barátaimnak neveztem őket? Egy kisebb motel poros szófáján feküdtem, ugyanabban a ruhában. Szürke falak vettek körül, miközben a lámpa le volt kapcsolva. Egy franciaágy, éjjeliszekrények, egy kis tükör a falon, és alatta ruhás szekrény volt csupán a szobában, a szófán, és egy kerek faasztalon kívül. Az asztalra volt téve ruha, így fölkeltem, s oda sétáltam. Egy fekete csőszáru cicanadrág, aminek bőrbeütése volt, hozzá szürke feszülős ujjatlan póló, amin nem volt semmi, és hozzá még egy sötét bőrdzseki. Az összehajtogatott ruhák mellett volt egy ugyanolyan sötét magassarkú. Mindent fölkaptam, és a két ajtó között kezdtem gondolkodni, hogy vajon melyik lehet a fürdőszoba. Végül megvontam a vállam, és benyitottam a balba. Helyesen cselekedtem, a fehér csempék hűsek voltak csupasz talpaimnak. A zuhanykabinba vonszoltam magam, miután leraktam a pultra a ruháimat, s kivettem a póthajamat, ami egyenesen a kukában végezte. A hideg, és meleg víz keveréke jól esett, de mégis kényelmetlen volt bőrömnek. Ezért gyorsan megfürödtem, hajat mostam, és ismét tisztának éreztem magam. Mindennel végeztem, a hajamat csupán szárazra dörzsöltem, és hagytam, had csináljon bármit is. A cipőt is fölvéve átlépkedtem a másik ajtón, ahol már mindenki ült egy hosszú asztal körül, és tanácskoztak komoly arccal. Körül néztem; Zayn nem volt köztük, se sehol. A szobában, ami a konyha, és a nappali volt egyben, minden megvolt, amire csak igénye lehetett egy normális embernek. Barna falak vettek körül, néhány festmény utánzat rajtuk. Kicsi ablakok mutatták meg nekünk a város apró részeit. A nappali részlegen volt egy régi tévé, előtte dohányzóasztal, ami után egy négy személyes dohos kanapé pihent. Ezek után lehetett belátást kapni a konyha részlegére. Besárgult hűtő, megroncsolt pult, csap, tűzhely, majd középen egy hat személyes étkező asztal pihent.

A társaság elnémult, ahogyan felfedeztek, majd köszöntek nekem, amit viszonoztam. Leültem egy székre, miután Harry fölállt, s elém tolt némi rántottát.
- Ha összetudunk gyűjteni némi pénzt kiengedik, és utána kezdődnek el a bíróságok! - mondta Liam feszülten. Elsőnek nem esett le, hogy miről is beszélnek pontosan, végül rájöttem, hogy arról, hogyan tudnák Zaynt kiszabadítani.
- Mennyi kell? - kérdeztem rá, mert gondoltam, ez a "munka" rám van hagyva, tudva, hogy gazdag vagyok. Válaszoltak a kérdésemre, ami picit lesokkolt, mert soknak találtam, de annyiban hagytam. A társalgás folytatódott, miután a kártyámra kértem a megadott pénz mennyiséget, és elindultam Nikoval a rendőrségre. Oda érve alig hitték el, hogy pont én akarom őt kihozni, de mivel a pénzösszeget megkapták, kötelességük volt teljesíteni a dolgokat, néhány papírmunka után. Az előtérben vártunk már lassan öt perce, mikor nyílt az ajtó, és Zayn sétált ki, kócosan, piszkosan, álmosan, lehajtott fejjel a makulátlan fehér épületben. Egy másik helyzetben rég az ölébe vetettem volna magam, de csak fölálltunk, és megvártuk, hogy mellénk érjen. Elsőnek Nikot ölelte meg, röviden, majd miután felém fordult, láttam, hogy Nicole elmosolyodva ott hagyott minket.
- Szia - suttogta rekedten, és végül arcát is alaposabban megtudtam nézni. Sok helyen lila-kék foltos volt, alsó ajka fölrepedt, és keletkezett egy apró vágás is az állán. Közelebb lépett hozzám, s lassan magához húzott a derekamnál fogva. Hagytam neki, miközben megérintettem borostás arcát.
- Szia - leheltem az ajkára, s szinte egyszerre közelebb hajoltunk egymáshoz, s megcsókoltuk egymást. 

A visszafele lévő út hosszú volt, és esemény mentes. Niko előre szaladt, mert Zayn súgott neki valamit. Én is menni akartam, de teste nem engedte, hogy folytassam utamat.
- Mit szeretnél? - kérdeztem rá, mert mentem volna tovább. Csak megnyalta sebzett ajkát, miközben halványan mosolygott.
- Légy a nőm - szinte kijelentette a szavakat, mire én lefagytam. Csak körül néztem, miközben magamra mutattam, hogy biztos hozzám beszél ilyen beszédstílusban. Akármennyire is megadnám  neki az örömöt, nem tudok szemet hunyni efelől, hogy csak ilyen simán "kérdezzen" rá a dolgokra.

__________________________________________________________

Sziasztok!

Csak annyit szeretnék így utólag, a rész után, hogy ezerszer is sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel. Magánügyi okok, és persze a lustaságom miatt is történt mindez. Másodszor pedig köszönöm nektek, hogy kitartotok mellettem, a történet, és a szereplők mellett is! Nem tudnám elégszer megköszönni nektek, szóval köszönöm ezt a sok (125) feliratkozót, oldalmegjelesítést (+44.000) , és a hozzászólásokat is! Ezután pedig tényleg próbálok sietni a következő résszel!

Kincső.xx

Thirty-three

 

Wendy Moon

Próbáltam nem arra gondolni, hogy az egyik barátomat akarják lefegyverezni, hogy nem árult el, nem csapott be. Figyeltem az örvényt barna szemeiben, ahogyan rabul ejtették az én zöld farügyeimet. Tisztában voltam vele, hogy egy bálteremben voltunk, hogy a legtöbb érdeklődő szempár ránk figyel, de egyszerűen képtelen voltam koncentrálni a feladatomra, miszerint azért vagyunk csakis itt, hogy Niallt elkapjuk. De úgy éreztem magam, mintha lila füst gomolygott volna körülöttünk, ahogyan az emberek eltűntek, szerte foszlott minden kétség, és marcangoló bűntudat, s csak a mámor, és a boldogság maradt meg. Mégis, éreztem valami forróságot a mellkasomban, mintha ezer arany száll körbefonná a szívem, s azt suttogná, hogy öleljem át a barnaságot, és mondjam el neki, hogy szeretem. Azt kérte, adjam fel a bennem múló csatát, hogy végre élvezhessem a körülöttem történő csodákat. Súgta a neveket, amiknek a tulajdonosai összetapasztották a lelkem szürke falait, s egy szivárványt rúgtak bele, hogy végre magamat adhassam, a boldog gyermeket, aki régen voltam, és ne az legyek, aki lettem. Ne éljek újfent a sötétség vaskapui mögött, hanem lépjek ki a rétre, s szívjak egy mélyet a friss levegőből, és nézzek szét a világban, hogy tudjam, hol vagyok, és miért. Érezzem az emberek fájdalmát, szeretetüket, szomorúságukat, és megértsem őket. Az a régi semmit mondó tekintet csupán politikai eszköz, ami megvédett, ha kellett, de lettek barátaim, igazi barátaim, akik nem csak akkor voltak velem, mikor a legszebb pillanataimat éltem, hanem a völgyében is ültek, és fogták a kezem, hogy mikor összeszedem magam, kihúzhassanak. Éreztem forró érintését finom ruhámon, s leheletét arcomon. Fátyolos tekintetemmel hagytam, hogy ajkai enyémre nyomódjanak, s boldogan hagytam magam, hogy az örvényben lebegjek, szabadon szállva, már nem egyedül. Nem volt perzselő csók, csupán visszafogott, érzelmes. Szeretettel teljes. Mikor elváltunk mosolyogva néztünk egymásra, de mikor egy idegen ismerős megkocogtatta vállát, elhűlt a meleg érzés testemben. 

- Elkérhetem a hölgyet? - kérdezte Niall, fehér öltönyben, fekete nyakkendővel körülölelve. Zayn fogcsikorgatva nemre intette, de nem tehetett semmit, még nem, így hagyta, hogy rideg kezeivel derekamat tartsa. Nem néztem hideg tengerszemeibe, mindig másfelé tekingettem, de erősen éreztem, hogy nem sokáig tudom ezt csinálni. 

- Gyönyörű vagy! - álmélkodott, mire a szemeibe néztem, s unalmat éreztem. 

- Te meg hazug - biccentettem, s fogamat összekocogtatva vártam, hogy a számnak vége legyen. 

- Csak, hogy tudd. A rendőrség kint vár, és készenlétbe van, ha a barátaid bármit is csinálnának, mert tulajdonképpen a társaságból hárman ki vannak tiltva az országból, és ha nem veled jöttek volna, rég börtönben lennének - mosolygott le rám, mintha csak gratulált a túlélésemért. Szemeimmel Zayn-t kerestem, de már senkit se láttam. A hideg belül kezdett fölőrölni, s tudatomhoz végre eljutott, hogy egy nagyon rossz lélek kezeiben ringatom magam. Egy olyan ember állt előttem, akiben alig fél éve, még az életemet is rábíztam volna, akinek minden titkomat kifecsegtem, kezdve az eltört vázától, a bűntudatomig. Hogy nem egyszer öltem embert, hanem kétszer. Kiskoromban, és egyszer tudatosan, alig egy hónapja. Ezekért egyszerűen okolhatnám őt, de nem teszem, hiszen miért is tenném?! Ki ő már nekem, hogy merjem hibáztatni, hogy megkérjem vegye át a terhet a vállaimról? Rossz emberbe kapaszkodtam. 

- Örültem, hogy találkoztunk Niall, és annak is, hogy megmutattad, milyen is vagy a bőröd alatt. Köszönöm, hogy segítettél felnőni, hogy hazudtál nekem. Szebb életem nem is lehetett volna, de felnőttünk, és mindketten a bál végén holtan fogunk itt feküdni, ha ez így folytatódik. Kérlek, ameddig lehet, add fel magad a rendőrségnek, és akkor nem történik semmi se - kértem őt, hiszen hosszú ideje szolgált a családomnál, van köztünk egy láthatatlan, instabil kötelék, amit legalább most utoljára megszeretnék erősíteni. Sajnáltam őt. Nagyon is. Sokáig csak bámult rám, majd gúnytól áztatott arcával csak felnevetett, s amint vége lett a zenének, meghajolt előttem, majd sok szerencsét kívánt, s sarkon fordulva elveszett a tömegben. Idegesen felsóhajtottam, majd az asztalokhoz sétáltam, hogy igyak valamit. 

- Kedvesem! - sétált vissza mellém Lily, s kedvesen rám mosolygott. Udvariasan visszaköszöntem, s egy pincértől kértem pezsgőt, amit öt másodpercen belül meg is kaptam. 

- Segíthetek valamiben? - kérdeztem óvatosan, mert csak aggódva vizslatva nézte a tömeget mellettem. 

- Csak lassan haza kell mennem, mert ki fog törni a káosz! - nevetgélt, mire a korty a torkomon akadt, s köhécseltem egy fehér, egyszerű szalvétába. Csak mosolygott rám halványan rózsaszín ajkaival.

- Kérlek add át üdvözletem Nicolenak! - s ezzel a kéréssel el sétált. Csak bámultam utána, és nem értettem semmit se. Ő honnan ismeri Nicolet? Csak elképedve megráztam a fejem, s kiittam alkohol tartalmú italomat. Éreztem, hogy kezd zsibbadni a szám, ahogyan folyamatosan rágcsáltam, de kerestem a társaimat. Végül megpillantottam Harry hajzuhatagát, s akaratlanul is felsóhajtottam, amivel együtt a lelkem is könnyebb lett. Feléjük kezdtem el sétálni, miközben a szívem hevessége fokozódott, ahogyan figyeltem, hogy csak Niko van ott, s meghitten társalognak. Megtorpantam a parkett közepén, s körül forogtam, hogy megtaláljam a sötét hercegemet, akinek a szemeiben ismét elakartam veszni. De nem adhattam több esélyt a várakozásnak, mert felkért egy öreg úr táncolni, s egy illedelmes hölgy, nem utasíthatja el, főleg, ha egy fontos személyről volt szó. A társalgásból semmire se emlékeztem, csupán a részvétre, s, hogy reméli a jövőben, közös erővel tudjuk majd fenntartani a békét. Mert persze, hiába dúl sok helyen a háború, a politikai státuszokban azt kell híresztelnünk, hogy még béke van, senki se akar hatalomra törni, senki se érzi, hogy elnyomják őket. Minden, a legnagyobb rendben van az országban. Ezt kell elhitetnünk minden állampolgárral, hogy fent tartsuk a látszatot, és megőrizzük a nyugalmat. Ez a mi feladatunk. Végül, mikor sikerült elbúcsúznunk, megláttam, akit kerestem, s felé igyekeztem zakatoló szívvel, de mikor már kiértem a tömegből, és láttam kivel próbál meg beszélni, lehervadt a mosoly az arcomról, s lassabban sétáltam feléjük.

- Megmondtam, hogyha az utamba állsz, kinyírlak - válaszolt valamire Niall, s én csak Zayn mögött álltam meg, miközben ők beszélgettek, és nem vettek észre engem. 

- Én pedig megmondtam, hogy akár meg is halok érte, ha kell! - felelte szitkozódva Zayn, s szívem körül az arany szálak csak jobban szorították, s kellemességet sugárzott szerte a testemben. 

- Mi vagy te baszd meg? Hős szerelmes? És ezt Harry tudja? Tudja, hogy a húgával kavarsz?

- Képzeld el, hogy tudja - léptem közbe, Zayn mellé állva, mire mindkettőjüktől megkaptam a csodálkozó arcvonásokat. Niall összeszorította ajkait, majd pont mellé ért Stacy, akin vörös ruhája tapadt testére, egészen térdéig, s elképesztő porcelánbőrén halvány smink volt, erős vörös rúzzsal. Magassarkúja által, egyforma magasak voltak kedvesével. Sokáig néztem szánalomra méltó tekintetét, amely tele volt sajnálattal, és gúnnyal. 

- Látom megmaradtál szürkeségnek! - jegyezte meg, mire felnevettem. 

- Látom megmaradtál ribancnak - estem neki rögtön a szavaimmal, mire egy picit meghökkent szavaim hallatán. Életemben mindig vele beszélgettem, s szinte minden héten más pasit falt fel, de sose szóltam rá, főleg, miután Niallel találkozott. Zayn átölelte a derekamat, s közelebb húzott magához, de még így is, hogy magassarkúban voltam, magasabb volt nálam pár centivel. Meleg kezeitől ismét nem éreztem a fagyot, mely körülvette a helységet a komolyság miatt. Aztán minden hirtelen lefagyott, hiába fűtött a testem. Egy perc töredéke alatt Niall elővett egy nyolc hüvelyes pisztolyt, miközben Stacyt erősen maga mellet tartott. Zayn ellökött maga mellől, s velem együtt ugort a levegőben, miközben elsütötték a fegyvert, s az emberek pillanatok alatt földre rogytak, vagy pánikolva futottak, sikítoztak. Harry is előrántotta a tíz hüvelyesét, s próbált célozni, de az emberek folyamatosan ellökték, így a három próbálkozásából egyszer se sikerült neki. A bútorok eltörtek, s fadarabokká lettek, s szerte repültek az egész helységben. Zayn végig fölöttem feküdt, s próbált nem rám nehezedni, miközben a fegyverét elővette, s engem védve célba vette Niallékat, de elszaladtak a tömegben. 

- Picsába! - szitkozódott, s felrántott, majd mikor megjelent mellettem Niko, rögtön átadott neki, miközben erősen fogtam pánikolva a karját, s ő próbálta lefeszegetni róla az elfehéredett ujjaimat. 

- Csókolj meg! - mondtam reszketve, mire ő csak nézett le rám, majd átkarolva a derekam ajkaink találkoztak, s az eddigi legérzelmesebb csókot váltották egymás közt. Szívem még jobban kalapált, s nem akartam egy percet se veszíteni belőle. 

- Életben kell maradnod Wendy, ha te meghalsz, én is meghalok! Nem halhatsz meg! -  ahogy elváltunk, rögtön mondta a magáét, de én még mindig a pillanatban voltam, lesokkolva, üresen, és arany szálakkal a szívemben.

- Szeretlek - suttogtam alig hallhatóan a nagy tömegben, csukott szemekkel, s ő csak csillogó szemekkel bámult rám, de csak mosolygott. Féltem, hogy nem hallotta meg, de mikor már hátrált, s még vigyorogva nézett, tudtam, hogy értett engem. Nicole megragadta a felkarom, s vonszolni kezdett az épület vészkijárata felé, ami egyenesen egy lépcsőhöz vezetett. De ahelyett, hogy felszaladtunk volna, egyenesen elmentünk mellette, s kifutottunk az utcára, de nem álltunk meg, egyenesen a szemközti épület felé szaladtunk báli ruhákban. A nyári szél marta arcomat, s ráébresztett, hogy ez a valóság. 

- A tetőre! - kiáltott rám Niko, mikor a lépcsőházba értünk, s rohantunk. Alig tettünk meg hat emeletet, úgy döntöttünk ledobjuk a cipőket, s megkönnyebbülve rontottunk fel még három emeletet. Ahogy felértünk az éjszakába a szél erősebben fújt, s a hajamat szinte széthordta. Nicole egyenesen a végébe ment, ahol már fel volt fegyverezve a helység. Lefeküdt egy vadászpuska mellé, s kifújta magát, miközben beélesítette a tárgyat. Lefeküdtem mellé, s kisepertem a hajam az arcomból. 

- A lift nem lett volna egyszerűbb megoldás? 

- Akkor most nem néznénk ki ilyen szexuálisan! - mosolygott vissza, mire felkuncogtam. Akármilyen helyzetben is voltunk, akármennyire is féltettem Zaynt, és a többieket, Nicole mellett mindig feltudtam oldódni egy picit.

Thirty-two

 

Wendy Moon

Végül az idő gyorsan eltelt, hiába éreztem egész úton Harry izzasztó tekintetét. Elbóbiskoltam a kényelmes székben, mikor ébresztettek, hogy ideje menni. A nap már a délutáni órákban járt, mégis úgy éreztem, már öt évet öregedtem. Niallékkel egyáltalán nem futottunk már össze, de mindenki tudta, hogy ez az utolsó nagy csatánk. Mégis, ha reálisabban akarnék gondolkodni, fel kellene hívnunk a rendőrséget, és feljelenteni őt, de ezzel magunkat is megostorozzuk, mert szinte mindenki börtönbe kerül ezáltal. Harry folyamatosan próbált a közelembe maradni, mintha valamit mondani szeretne, de sose tette. Niko csak mögötte sétált nyugodtan, míg be nem szálltunk a gépkocsiba, hogy elvigyen minket a Hotelbe, ahol meglesz tartva a bál. Mindig kirázott a helytől a hideg, utáltam itt lenni. Finom úrinőként viselkedni, beleiszogatni a kényelmetlen pezsgőkbe, beszélgetni udvariasan dühös idegenekkel, miközben talpon maradni a tűsarkakban. A fekete bőrszékekben várva, hogy megálljon a kocsi, végül mindenki ellazult, és ismét felvette a hangulatot, amit mosolyogva hagytam. 

- Sose voltam még ilyen bálon! Tuti minden giccses, és arany lesz, meg kaviárok, rákok, és minden anyám kínja megtalálható lesz - ámuldozott csillogó szemekkel Nicole, mire csak halványan mosolyogtam rá, miközben megráztam a fejem. Ha tudná, hogy minden unalmas ott. Utáltam mindent ezekben. Ha betöltöm a huszonegyet, kötelességem átvenni apám helyét, de addig is, unokatestévem, William lesz a nagy főnök. Mivel apámról pontos hír nem érkezett, ezért kinyilvánították a halálát, a temetése két hét múlva fog bekövetkezni. A hír hallatán persze örültem, és nem is. Hiszen, akkor nagy esély van rá, hogy él! Ki ne örülne ilyen hírnek? A gondolataimba beleszólt a sofőr, mikor hátrafordult, és mondta, hogy megérkeztünk. Ekkor jutott eszembe valami, így kértem, hogy még adjon három percet. 

- Kint fotósok, és biztonságiak fognak várni, ezért kérlek húzzátok ki magatokat, és viselkedjetek nyugodtan - sóhajtottam, és megnyugodtam, mikor felmértem öltözéküket. Nikon egy hosszú ujjú fekete felső volt, hozzá szürke laza bokáig érő vászonnadrág, fekete magassarkúval. Haját kiengedve hagyta a vállára omlani. Mellette Harry feszült egy szoros farmerben, barna pólóban, és sötétbarna vászon csizmában.. A hajviselete a megszokott volt, göndör, és szabadon hagyva. Míg barátnőjén egy árva tetoválás se látszódott, neki néhány kitüremkedett. Zaynre pillantottam, s éreztem a szívem hevességét, ahogyan végig néztem szürke cipőjén, fekete nadrágján, ugyan olyan sötét hosszú ujjú feszülős felsőjén, és elegánsan felzselézett hajára. Egy okét suttogtam, s hagytam, hogy Zayn szálljon ki elsőnek, magával húzva engem is. A fények elvakították a retináim, de nem nagyon zavart, mert kényelmesen éreztem magam zöld térdig érő szoknyámban, fehér magassarkúmban, és a fekete csipkés hosszú ujjú felsőmben, ami be volt tűrve a rokolyámba. A hajamat egy fehér szalma kalap fedte, így nem tudhatták az emberek, hogy levágattam. Belekaroltam Zaynbe, s együtt vonultunk végig a vakuk között, amiket izmos bérencek tartottak vissza, majd mikor bejutottunk az üvegajtók mögé, mélyeket lélegeztem, s elvigyorogtam Nicole ledöbbent, Harry elkámpicsorodott arcán.

Az idő rohamosan telt, mire ráébredtünk, hogy a bál kezdéséig, még ide kell érniük Tatjánáéknak a ruhákkal. A kétségbeesés, és a bűntudat hatalmába kerített, ahogyan minden szerettemre visszagondoltam. Szerettem volna magam valamilyen könyvbe képzelni, mert akkor van esélyem, hogy minden csak kitaláció, és egyszer csak kifulladva leteszem a könyvet, és rohanok a szüleimhez, elmesélni, mit olvastam. Mégis ezek helyett, a sminkemet mostam le, és a vizes hajam fésültem. Zayn éppen zuhanyzott, mikor megérkeztek, s lerakták a fóliákban lévő ruhákat a franciaágyra, mellé pedig egy hatalmas bőrkézitáskát. Tatjana mosolyogva megölelt, míg Emma csak kuncogva integetett, de nem rám nézett, hanem mögém, majd kiléptek a szobából. A ruhákhoz léptem, és végig nézve őket, elégedetten biccentettem, majd a táskát kinyitottam, s készültem, hogy sikítsak, de befogták a számat.
- Már láttál ilyeneket, ne kelts feltűnést! - rivallt rám Zayn, miközben megéreztem nedves, és meztelen felsőtestét a hátamnak nyomódni, s a vér jobban tolongani kezdett az arcomba. Bólintottam, s figyelmen kívül hagytam a táska tartalmát, majd miután Zayn ismét eltűnt egy másik szobában, levetkőztem fehérneműbe, köntösbe bugyoláltam magam, a hajamat egy törölközőbe csavartam, s leültem a sminkesnek kinyilvánított asztal elé, és elkezdtem magamra kenni finom krémeket. A végképe az arcomnak tetszett. Macskaszemek, alatta sötétebb barna púder emelte ki a szemem színét, halvány vörös rúzs az ajkamon pihent. A hajamat óvatosan kiengedtem, s elképedve néztem a szénakazalt, ami még meleg, és nedves volt. Kifésültem, majd erős hajgumival felfogtam kontyba, elől néhány tincset kihagytam, majd mivel indulás előtt vettem műhajat, így a gumihoz illesztettem oldalra, s begöndörítettem. Az elől kilógó tincsekkel is így tettem, majd egy erős hajlakkal befújtam, hogy azért ne essen szét. Egyáltalán nem látszott, hogy tettem vele bármit is. A tükörben elégedettnek tűnt az arckifejezésem, s így is éreztem magam. Boldognak, és elégedettnek.
- Tíz perc múlva indulunk! - kopogott be a zárt ajtón Zayn, majd válaszoltam neki egy okéval. A ruhámat óvatosan magamra húztam. Örültem, hogy pánt nélkülit választottam, így nem sérült a sminkem, vagy a hajam. A ruhám ezüstszürke volt, s csípőmig feszült rám. Egészen földig ért, de elől csak a bokámig. Jobb melle szegletétől csípőig húzódott egy sötét csík, amin ezüst gyöngyök voltak varrva. Selyem anyaga miatt, úgy éreztem, nincs is igazán rajtam semmi se. Végezetül leültem az ágyra, s felhúztam a lábamra magassarkúm, ami szénfekete volt, s sötétkék körmöm kilátszott orránál.

Alig telt el két perc, mikor lemértem magam egy egész alakos tükörben, majd kifújva reszketeg levegőmet, kiléptem a szobából, ahol Zayn ült lehajtott fejjel, fekete szmokingban. Idegesen dobolt jobb lábával, de mikor meghallotta lépteim, felpattant, s csillogó szemekkel végig nézett. Én is így tettem, ahogyan fekete bőrcipőjétől, ugyanolyan sötét szmokingjáig, ami alatt fehér ing volt, s nyakát ezüst selyem nyakkendő díszelgett. Haja rendbe szedve, még mindig az ég felé állt.
- Basszus - lehelte, s mintha az arca vörösödni kezdett, nyelt egyet, s megperdült.A táskából kivett egy fekete pisztolyt, amire rárakott egy hangtompítót, majd felém fordult, s a kezembe nyomta, mire értetlenül figyeltem, ahogy idegeskedve keres valamit ismét a táskában. Büszkén kihúztam magam megjegyzésére, bár vártam egy "gyönyörű vagy" hozzászólást is.
- Pisztolytartó, vagy mi a fasz ez!? - nyújtott egy csipke anyagot, aminek az oldalába pont belefért a fegyver. Elhúztam a szám, de nem ellenkeztem, így beleraktam a pisztolyt, s felhúztam combközépig. Megigazgattam a ruhám, s furcsállva észleltem, hogy ha nem lenne súlya a fegyvernek, akkor nem is érezném, hogy ott van. Zayn a karját nyújtotta, így belekapaszkodtam, s erőt véve magunkon, elhagytuk a lakosztályt. Harry, Niko, Tatjana, Tristan, Emma, és Liam már mind a hallban vártak ránk, így onnan mentünk a bálnak előkészített termébe. Szinte mindegyik fiún fekete szmoking volt, kivéve Liamen, rajta szürke, s hozzá fehér nyakkendő. Harrynek éjsötét kék színű nyakkendő volt, míg Tristannak világoszöld színű, s alatta fekete ing.

Az ajtót kinyitották előttünk, s szemünk elé elsőként a hatalmas csillár tárult elő, ami arany színben izzott. Szemem hozzászokott a fényességhez, s körül néztem. Egy erkélyen álltunk, aminek két oldalán széles lépcsők várták, hogy lesétáljunk rajtuk. A falak halvány barna színben pompáztak, bár ezt nem volt könnyű megállapítani, mert az egész helyet arany és fehér függöny és hosszú anyag takart. Hatalmas ablakok voltak mindenhol, s így látszódott halványan a kert, amit ugyanúgy kidíszítettek fehér égősorokkal, és színes lampionokkal. Mindenhol az arany szín uralkodott. Próbáltam faarccal minden embert végig nézni, miközben lesétáltunk a lépcsőfokokon. Szinte minden szempár rajtunk élősködött, s örültem, hogy egyik vendégemen se látszódnak festékek. A zene egyszerű klasszikus volt, rögtön fölismertem Liszt Ferenc dallamait. A tömeg kialkotott egy lágy színkavalkádot, ami tetszett. Végül a csapat szertefoszlott párokban. Beszélgettem néhány emberrel, míg Zayn eltűnt pezsgőért. Mindenkitől megkaptam a részvét nyilvánítását, és káprázatukat felém, hogy nem estem össze egy ilyen esemény után. Persze sokan kérdezgették, hogy mi történt velem utána, mert nem kerültem elő. Erre csak annyi volt a válaszom, hogy a partnerem mentett meg, és segített felépülni. Éppen egy rokonnak válaszoltam ezzel, mikor csak fölhúzta a szemöldökét.
- Akkor miért nem vitt el a kórházba kedvesem? - kérdezte az öreg hölgy, miközben mellém ért Zayn, s odanyújtotta a poharat. Megkönnyebbülve mutattam be elsőnek Zaynt.
- Zayn, ő itt Lilly Flord, az édesapám unokatestvére! - majd kezet fogtak, s mivel odaért egy konzulátus, így eltudtunk köszönni tőle.
- Szabad egy táncra hölgyem? - mosolygott rám Zayn, mire az utolsó kortyot is kiittam a pohárból, s egy pincér elvette tőlem, bólintottam. A parkettre sétáltunk, s Zayn egyik kezét derekamra, majd másikkal végig simított vállamtól, míg meg nem fogta kezem, s felemelte. A lépések könnyűek voltak, s Zayn könnyen vezetett engem. Szétnéztem, s láttam Harryt, és Nicolet, ahogyan egymásba feledkezve dőltek egymásnak, s lépkedtek jobbra-balra a táncparketten. A szoba másik végén Emma és Liam beszélgetett, s Tatjánáéket nem találtam meg a szemeimmel, mert mikor Zayn mögé lestem, tekintetem megakadt egy ismerős barna hajon, aminek arca vékonysága elárulta számomra nevét. Louis.
- A hátad mögött van Louis - meséltem halkan Zaynnek, mire ő felhúzta szemöldökét, és bólintott.  Derekamnál megforgatott, majd helyet cseréltünk egy pillanatra, hogy megnézze, hol van, és hogyan néz ki.
- Ez tényleg ő! - mosolygott le rám, mire összeszorítottam a fogam.
- Persze, hogy ő! Komolyan, azért én is felismerem az embereket - morogtam, s ő felnevetett. Csak közelebb húzott magához, s homlokon csókolt. Hagytam neki, bár tudtam, hogy ebből főcímlap lesz. Sóhajtva hagytam, hogy magába szippantson a feketeség a szemében, ami barnának álcázta magát.

Thirty-one

Wendy Moon

Az egész gyerekes viselkedésen csak nevettem. Felrohantam a lépcsőkön, egészen egy hatalmas ablak mellé, ahol a függöny mögé bebújtam. Végül neki támaszkodtam a falnak, s elégedetten mosolyogtam, mert tudtam, hogy nem fognak könnyen megtalálni. A szürke függöny a földig ért, így még az se lehetett, hogy a lábam meglátja valaki. Olyan tíz perc elteltével, már a falnak támaszkodva guggoltam, és a tenyerembe temettem az arcom. A függöny friss fű illata emlékeket idézett fel az elmémben, és próbáltam visszatartani a forró könnyeimet, ahogy anyámra gondoltam. A szinte fekete hosszú, hullámos hajára, zöld macskaszemeire, erős arccsontjára, kedves szavaira, makulátlan bőrére, és folyamatos boldogságára. Próbáltam nem szipogni, törölni az orrom, hogy ne buktassam le magam, de a könnyeim utat törtek maguknak. A mellkasom fájt és éreztem, hogy melegszik. Hallottam cipő kopogásokat, majd el is halkultak. Égett a tüdőm, ahogy visszafogtam magam. Az anyám ilyenkor mindig meg kérdezte, hogy van értelme annak, hogy sírok? Megéri ezt csinálni? De akárhogyan is ellenkezdtem, a szívem igennel válaszolt a kérdésekre. 

- Meg vagy! - hallottam egy mély hangot, s megfagyott a vérem az ereimben. A függöny egy centit se mozdult el, csupán egy közeli ajtót nyitottak ki, ahonnan hangosan felnevetett két férfi. Hallottam, hogy lepacsiztak.

- Mindenki megvan már? 

- Már csak Wendy kell. Kurva jól ismeri a terepet, ez így nem fair! - hallottam Zayn hangját, ahogyan morcosan duzzog, és Harry elégedetten nevet. Elmosolyodtam, és mikor elhalkultak a léptek, kilestem, s a másik irányba rohantam. Jobbra fordultam és rögtön egy fürdőbe jutottam.

A hely ugyanolyan unalmas volt, mint a többi. Fehér csempe a láb alatt, és a falon. Egy nagy zuhanyzó, sötétített üveggel, így abban csak belülről lehetett csak átlátni. Fehér porcelán toalett, márványozott mosdópult, kerek mosdókagyló benne, fölötte egy hatalmas ovális alakú, aranyozott keretű tükör. Becsuktam magam mögött az ajtót, s oda lépkedtem a tükör elé. Csak bámultam a csalódott arcot, amin a smink feketén elmosódott, és lefolyt az álláig. A rúzsa az álláig elvolt kenve, a haja kócos lett picit. 

- Ki vagy te? - kérdeztem tőle, de csak akkor mozdult az ajka, ha én is mozgattam a sajátom. Nem válaszolt. 

- Ki. Vagy. Te? - szakadozottan kérdeztem, és egyre feldúltabb lettem.  Nem akartam ismét átélni ezt, mint anno', mikor anyám meghalt, és én depresszióba estem. De a tűrő képességem igen alacsony lett magam ellen. Megnyitottam a vizet, s vártam, hogy a leghidegebbre hűljön. A tenyerembe folyattam, majd az arcomra fröcsköltem. Ezt vagy háromszor megtettem, majd dörzsölni kezdtem az arcom, de egyre inkább a szüleim arcvonásai villantak a lelki szemeim elé.

- Hagytad meghalni! A te hibád volt! Ha akkor nem nyitod ki az ajtót, még máig is élne! - sikítottam a tükörképemnek, és az elmázolt arcomat akartam megütni, így a tükör ripityára tört. Némán sikoltott, mikor ezer szilánkra tört, s mind szétszóródott. A kezemből melegség szivárgott, mikor az ajtó kivágódott, és három alkalmazott fogta le a kezeim. 

- Engedjenek el! Az parancsolom, hogy kibaszottul engedjenek el! MOST! - sikítoztam tovább, de már nem igazán fogtam fel a körülményeket, mikor egy szúrást éreztem meg csípőmben. A légzésem csillapodott, a látásom homályosult, és a hallásom is tompult, ahogy körülöttem egyre több ember lett, s folyamatosan beszéltek, és kérdezgettek egymástól, vagy belőlem próbáltak kiszedni valamit. Szőke, barna, fekete hajak, férfiak, és nők gyűltek körém, majd átadtak egy fekete hajú férfinak a kezei közé, aki elvitt a tömegtől.

Mikor ismét tudatomhoz kerültem, a szobámban pihentem. Felakartam támaszkodni a könyökömre, de élesen beszívtam a levegőt, miközben elvettem a jobb kezem. Be volt fáslizva csuklótól tenyérig. Végül sikerült felpárnáznom épp kezemmel a hátam mögött, s annak támaszkodva vettem észre Zaynt, aki egész végig az ágyam szélén ült, és engem vizsgált. 

- Csak kérdezd meg - sóhajtottam feladóan, ahogy néztem értetlen, és aggódó tekintetét. Az ajkát kinyitotta, de egy hang se jött ki igazán rajta. Megköszörülte a torkát, és összeráncolta a homlokát, miközben az összekulcsolt kezeit kezdte figyelni. 

- Szóval elmesélték nektek? - a kérdésemre, csak egy fejrázás volt válaszul. Feladóan a plafont kezdtem el nézni, de mivel émelyegni kezdtem, behunytam a szemem. 

- Mikor kell indulnunk? 

- Fél óra múlva. Addig elmesélhetnéd?! - suttogta, s feltornázta magát mellém. Hallottam, hogy a szobaajtóm nyílik, majd csukódik. Néztem, ahogyan egy alkalmazott köszön, s lerak az ágyam mellé egy tálcát, tele étellel, és vízzel. Megköszöntem, majd távozott. 

- Hét éves voltam, mikor anya meghalt. Azt hiszem az egyik nyaralónkban voltunk, apa itt maradt. Minden rendben ment, de egyik éjjel, mikor csakúgy kopogtak, kinyitottam az ajtót, és megtámadtak. Anya máshol volt, mint én, így engem máshová zártak, éppen időben. Mindegyik katonát, és biztonságit kinyírtak. És.. és hallottam anyám sírását, nyögéseit, és kiabálásait. Majd mindenhol csönd lett, ahogy lelőtték őt. És ez, csak azért, mert én kinyitottam az ajtót. Azóta.. apám se igazán nézz a szemembe. Én se tenném. Ezek után depresszióba estem, és rendszeresen tört rám pánik féle. Hát.. ennyi! - nevettem fel szárazon, rezzenéstelen arccal, üveges tekintettel. Vártam, hogy undorodva elmenjen, vagy rám kiabáljon, hogy milyen kis szuka voltam, de nem történt semmi. Csak bámult maga elé. 

- Senki se lehet tökéletes - sóhajtotta megtörten, majd átölelt karjával, és magához húzott. Vártam, hogy felzokogjak, de nem ment. Csak bámultam ki magamból, és nem értettem, miért viselkedik így. - Tudod.. velem is történtek dolgok - mosolygott le rám, és mikor folytatta volna, ismét nyílt az ajtó, hogy közöljék, a gép már útra kész. Bólintottunk, s én elvonultam a fürdőbe, hogy rendbe szedjem magam. Nem mondta, hogy akkor még csak gyerek voltam, nem mondott semmi vigasznak tűnő ocsmány megjegyzést, csupán az igazságot. 

Negyvenkét perc múltán, mindenki a magángépen ült, és elfoglalta magát valamivel. Niall, és Stacy is velünk tartottak, csupán a repülő orrában. Zayn nem hozta fel a témát, és mintha meg se történt volna, mindenki fesztelenül viselkedett. A felhőket néztem, és próbáltam rájönni, hogy Zayn mit is akart mondani, de egyszerűen nem ment. A kezemről már levették a kötéseket, egy - két repedezés mutatta, hogy mit műveltem, de azokra is tettem alapozót, így csak bőrkiemelkedések voltak. Rondák. A négylevelű lóherés nyakláncomat morzsoltam a tenyeremben, mikor a velem szembe lévő fotelt elfoglalta Harry. Nem néztem rá öt másodpercnél tovább, ismét a gondolataimba mélyedtem, amik a fekete herceg körül forogtak. Szemem sarkából láttam, hogy bevesz a szájába egy rágót, és nyugodtan rágni kezdi. Akartam valamit mondani neki, legfőképp bocsánatot, mert megöltem az ő édesanyját, aki kettőnk köteléke volt. Oldani akartam a kezdetleges feszültséget, ami csak a körülöttünk lévők zajongása miatt volt alacsony. De ezek helyett csupán becsuktam a szemem, és a hideg ablaknak nyomtam halántékom, és vártam. Vártam valamire. 

Thirty

 

Wendy Moon

Végül egy szemhunyásnyit se tudtam aludni. Egész végig a plafont bámultam, és gondolkodtam, hogy mit csináltam, mikor itthon henyéltem. Végül felvettem egy egyszerű cicanadrágot, hozzá pedig egy szürke rövid ujjú pólót, ami a combomig ért. A folyosókon szlalomoztam, elérkeztem apu dolgozószobája elé, s a szívem zakatolni kezdett. Kezemet az arany kilincsre raktam, de nem volt erőm lenyomni. Minden, ami apámhoz kötött, itt volt. Minden nap itt dolgozott, s én segítettem neki.

- Kisasszony? – hallottam meg a hátam mögött egy vékony, rikácsolós hangot, mire összerezzentem. Kihúztam magam, s vettem egy mély levegőt, mielőtt megfordultam. Fekete haja a feje tetején pihent kontyban. A szokásos fekete - fehér pincérlány szerelést viselte, mint a legtöbb hölgy is. Makulátlan bőrén csak halvány smink volt, s világos - szinte fehér - szürkés szemeivel engem vizsgált. Felhúztam a szemöldököm, s rezzenéstelen arccal kértem tőle egy csésze levendula teát. Biccentett, s megvárta, míg benyitok, s magamra zárom az ajtót. Végül nagy sóhajokkal, de az asztalhoz lépkedtem. 

A falak vanília barna festéket tartalmaztak, s rengeteg híres festőtől származó festményt. Hatalmas négyzet alakú szoba volt, s a falakhoz simulva végig könyves polcok voltak, tele könyvekkel. Az ajtóval szemben egy mahagóni íróasztal volt, rajta néhány papír, dosszié. Mögötte egy óriási ablak, amit hófehér, átlátszó függöny takart el. Nagyot sóhajtottam, mikor könny szökött a szemem sarkába, s eldöntöttem, hogy apa lemaradásait folytatom, míg el nem érkezik az est. Leültem a bőrszékbe, aminek lábai végén kerekek voltak, s minden papírt, ami az asztalra lett rakva, kezdtem átnézni. Legtöbb egy bizonyos nőtől jött, miszerint a "fiú", hogy viseli a magányt. Tudtam, hogy a legtöbb papírokat nem az apám intézte, ezért felhívtam egy férfi dolgozót, hogy adjon némi papírmunkát. Végül utalvány emelésekkel, különböző kérvényekkel bajlódtam, s az ország békéért gondolkodtam a helyes megoldásokon.

- Gyere babe aludni! - tört rám Zayn, s majdnem felsikítottam meglepetésemben. Morgolódva hagytam, hogy fölhúzzon a székből, s kézen fogva a szobámba kísérjen.

- A kopogás még nem ódivatú - morfondíroztam kissé fázis késéssel, mire felkuncogott. Fáradtan mosolyogtam, arra készülve, hogy átküldjem a saját szobájába, de csak az ajtómig jött. Magához rántott, s erősen megölelt. 

- Holnap ismét korán kelés - motyogta a hajamba, majd elengedett, s sarkon fordulva magára csukta az ajtót. Döbbenten néztem utána, s rengeteg kérdésem volt felé. Végül csak megrántottam a jobb vállamat, s bevonszoltam magam az ágyamba, hogy az álmok széttépjék az agyam, s a lelkemet terrorizálják a kitalációkkal.

Végül egy hatalmas dörrenésre ébredtem, ami az ég felől jött, s utána a villámlás is megjelent. 

- Basszus! - morgolódtam, s fejemre húztam a takarót, mikor az ablakra verődtek az esőcseppek. Percekig verődtem az ágyban, végül megunva, a selyem köntösömet magamra kapva, és a papucsomat, kiléptem a teraszra, s figyeltem az őröket. Unalmasan nyammogtam, s rágtam a nyelvem, s próbáltam észhez térni. Tényleg ennyire unalmas volt az életem? Ennyire tudatlan voltam? Ostoba liba, aki még azt se tudja, menni kettő meg kettő. Talán öt? Sóhajtva inkább visszalépkedtem a szobámba, s felkapcsolva a lámpát, ami az íróasztalomon volt, előhúztam a naplómat. Rózsaszín bőrkötésén arany lakat lógott. Egy másik fiókból előhúztam a kulcsot, s feltártam a titkaimat. 

“ 2004. 07. 13.

A mai napom a legkedvencebb, amit átéltem! Ismét anyuval és apuval voltunk a réten.  Végül is tökmindegy hogy mit fogok kezdeni a jövőmmel, nem? Mármint.. Érted! Szóval, ez az egész azért jutott eszembe, mert ma anya azt kérdezte, hogy örülnék e neki, ha lenne egy bátyám, és a jövőre nézve vele lennék biztonségban. De ez hülyeség. Hogyan lenne bátyám? Végül anya és apa abba hagyták a hülye kérdezgetéseket s elvittek a magántanáromhoz, hogy magyart tanuljak. Borzadály volt! Brrr! :s”

- Ez most komoly? - nevettem fel, a rossz helyesírásomon.  A fejemet fogva csuktam vissza inkább, s hagytam annyiban az unatkozást. Ilyen hülye is csak én lehetek, hogy ilyeneket írok! Végül mindent a helyére tettem, s rápillantottam az órámra, mikor kintről hallottam hangfoszlányokat. Néhány őr sétált el az ablakom alatt, s ekkor pisztolyok sültek el. A fülemhez szorítottam a kezem, s a fejemet a lábamhoz húztam. Ismét csönd telepedett le a helyre, s kilestem az ablakom szélén, ahonnan pontosan lehetett látni a kertet. Két holt testet húztak el a földről, s a hatalmas fegyverükkel, a sötét biztonságiak lepacsiztak. Szájuk mozgott, de nem hallottam semmit. Meg se lepődtem az ilyen dolgokon, életem során már sokszor tapasztaltam, hogy valaki beakar hatolni a házba.

Végül a gardróbomba vonultam, és csillogó szemekkel néztem a rengeteg ruhámat, cipőmet és ékszereimet.  Egy türkiz térdig feszülős, fölül fekete csipkés ruhát kivettem, hozzá egy pár fekete magassarkút, aminek az orra lyukas volt. Leraktam egy fehér székre, s elmentem fürödni. A kipárnázott kádban államig ért a habos víz, s dúdolni kezdtem egy számot, csukott szemekkel, mikor sóhajtva eltudtam lazulni. Végül amikor az ujjaim vége is ráncolódott kikászálódtam, s felvettem a szettet. Leültem a tükör elé, s a hajammal bajlódtam. Alig fél óra múlva körül volt fonva a hajam, s felül egy kontyba zárult. Néhány tincset kilógattam, s begöndörítettem. Számra halvány rózsaszín rúzst kentem, s szememre sötétebb barnát raktam, s kihúztam feketével felül. Szempillámra is leheletnyi festéket raktam, s végajándéknak a fülembe szúrtam egy kerek zafír fülbevalót, ujjbegyemre pedig egy hozzáillő gyűrűt. Elégedetten mértem végig magam a teljes tükörben, immáron a szobámban, majd kisétáltam, egészen az étkezőig.

- Jó reggelt! - mosolyogtam Nikora, amikor leült velem szembe. Csak nyögött egyet, s megköszönte a reggelit, amit elé raktak.
- Ne tudd meg, milyen volt az este! Ahogy bebújtunk az ágyba elaludtam, de Harry kanos része nem hagyott békén. Végül lelöktem a földre szegényt! Aztán a kádban is majdnem elaludtam. Isteni itt az élet! Rajtad fogok élősködni. Amúgy majdnem eltévedtem ide fele, de minden sarkon volt valaki - mondta kuncogva az élménybeszámolóját, s én mosolyogva ettem az omlettemet. Végül mindenki leért, s falatozta az elé tett ételt.
- Egyáltalán hány óra? - kérdezte Harry, mikor már csak ültünk és iszogattuk a teákat, vizeket, kávékat. Niko és Zayn csak megvonta a vállát, s ásítottak.
- Reggel fél öt - válaszolt az egyik alkalmazott, s Harry megköszönte neki. Az elején féltem, hogy szégyenbe hoznak Zaynék, vagy az itteni dolgozók, de a feszült hangulaton kívül mást nem igazán lehet érezni.

- Akkor félig mit csináljunk? - csapta a fejét az asztalnak Nicole. Hármunk közül rajtam kívül mindenki felnevetett, majd szóltam nekik, hogy találkozzunk a nappaliban. Alig fél óra múlva mindenki ott termett.
- Ezt a játékot mindig a szüleimmel játszottam. Az a lényege, hogy mindenkinek el kell bújnia, és egy valaki keresi meg őket. Persze ötventől visszafele elkel számolnia csukott szemekkel, és mikor visszaszámolt, keresheti az embereket - meséltem félmosollyal, s mindenki bele egyezett a játékba, egy feltétellel, hogy akit elsőnek találnak meg, annak kitalálnak egy "büntetést". Senki se akart számolni, ezért kő - papír - ollóval Zayn veszített. Csak elégedetten mosolyogtam rá, mikor Harry és Nicole elfutott más - más irányokba. Az arcára adtam egy puszit, s ő összeszűkítette a szemeit.
- Ötven, negyvenkilenc, negyvennyolc... - kezdte el hangosan, s én röhögve levettem a cipőimet, s elrohantam.


U.i.: Bocsánat, hogy ilyen sokáig tartott, mire publikáltam a részt, de nem otthon vagyok, és nincs  mindig internet a közelben!.xx